A legutóbbi hétvége kissé sűrűre sikerült. Ám nagyon jó volt.

A szombaton admisszió volt, vasárnap lektor és akolitus avatás. Egész hétvégén itt voltak a szüleim. Vasárnap természetesen a kórházba is elmentem. Ezeket fűszerezték a próbák: ének próba, liturgikus próba, fényképezés próba. Mindezt három napba sűrítettük bele. (Még a Clericus Cup egyik mérkőzése is lett volna, de azt mondtuk, hogy azt azért már mégsem. Fontosabb volt az akolitus avatás.)

Szüleim itt voltak a hétvégén. Most először jártak Olaszországban. Mamám életében először repült. Egy röpke hétvégét töltöttek itt. Föl s alá, bejártuk Rómát. No, nem mindent de amennyit be lehet járni ennyi idő alatt. Egész nap gyalogoltunk. (Egyszer kiszámolnám, hogy egy ilyen városnézés alatt hány kilométert gyalogolunk.) Azt hiszem a római káosz ellenére tetszett nekik ami itt van. De erről inkább őket kellene megkérdezni. Ma (hétfőn) kora reggel már haza is mentek.
Igaz, hogy erről alig írok pár sort, pedig a hétvége második legfontosabb pontját jelentették ők. Sok-sok órát töltöttünk együtt. Megnéztük együtt a várost. (Jártunk olyan helyeken is, ahol még én sem jártam.) Bemutattam a szemináriumot is.

Szombaton admisszió volt. Erről már írtam valamit az egyik életjelemben, amit megtalálhattok itt.
Ez egy lépcsőfok a papság felé vezető úton. Egy szentmise keretében egy egyszerű szertartással az Egyház bemutatja a közösségnek azokat akik a papságra készülnek. Az egész közösség segítségét kérve melléjük áll az Egyház és segíti őket a papság felé. Az itteni szokás az, hogy harmadévben van ez a bemutatás. A misén a főcelebráns megkérdezi, hogy miért döntöttek úgy, hogy ezt az utat választják. Erre az összes jelölt kb. 45 másodpercben mesél valamit a hivatásáról. (Ilyen röviden csak, mert sokan vannak.)
Ettől bemutatástól kezdve ők is Rómában mindenhiva papi civilben járnak már, hiszen nem csak saját ötletből léptek a szemináriumban, hanem a bemutatással az Egyház is melléjük állt az úton.
Az ünnep alatt az az igen furcsa eset történt, hogy a szeminárium fotósai (az egyik én vagyok) nem fényképeztek, hanem énekelniük kellett. Pedig az éneken sokat nem lehetett segíteni, s így olyanok fényképeztek akik lehet, hogy jó fotósok, de nem ismerték a konkrét fényképezőgépet, helyszínt, stílust, elvárásokat, lehetőségeket, stb. Csütörtök délután hosszan magyaráztam nekik, hogy mi merre hány méter. De legalább nem az én gépemet akarták használtatni velük az elöljárók, mint ahogy tavaly történt. Szegények. Nem voltak elragadtatva a dologtól. Így jártunk.

Vasárnap lektor és akolitus avatás volt. Összeseb úgy harmincunkat avattak. No, ez már nagyon közelről érint, hiszen itt sem fényképezhettem, mert sokakkal együtt engem is avattak. Akolitussá lettem. Az utolsó lépcsőfok a diakónusság előtt. Nem szentelés, csak avatás, de akkor is. Nekem azért sokat jelent.
Éppen ezért ezt az írást itt be is fejezem és egy külön kis írást szentelek az akolitus avatásnak.