Eddig, ha lehetőségem adódott, azonnal menekültem Rómából fel a hegyekbe. El az olaszoktól, ki a világból, föl a hegyre. Egyedül. Istenhez. A túléléshez kellett a kirándulás. Most ez is megváltozott: nincs szükségem a menekülésre.

Eddig felmenekültem a hegyre, ha tehettem. Kiálltam a hegycsúcsra, belenéztem a végtelenbe. Mélyen magamba szívtam a levegőt. Magamba szívtam Istent. Ugráltam örömömben és nem tudtam betelni a végtelennel, a szabadsággal, a szépséggel: Istennel. Aztán rohannom kellett vissza a városba. Még pár napig tartotta bennem az életet az emléke a hegynek. A hétköznapok nehézségei nagy erővel igyekeztek visszanyomni sárba.

Most viszont megváltozott ez is. A sok-sok ajándék között ezt is megkaptam. Nincs szükségem a hegyre. Továbbra is szeretem, de nem kell odáig rohannom, hogy úgy találkozzam az Úrral. Elég átbattyognom a kápolnába, amikor nincs ott senki. Kényelmesen leülhetek a végtelen Istennel szemben. Kell öt-tíz perc, míg a belső világom is lecsendesedik. S akkor el kezd fújni Isten szele. Mélyen magamba szívhatom, s közelebb kerülök az Úrhoz, mint bármelyik hegyen.

Nem lehet mit mondani. Teljesen felesleges, és lehetetlen. Egyszerűen csak ott vagyok és szívom magamba. Elengedve magamat széttárt karral feküdnék hanyatt. Köszönöm, köszönöm, köszönöm. Néha jó volna úgy maradni örökre. Vele.

De a fáradtság nekem esik, s menni kell, az élet nem állt meg.

A hétköznapok nehézségei továbbra is nekem esnek, de minden este elvonulhatok egy fél órára fel a hegyre.