A legtöbb ismerősöm szerint minden jól megy. Legalábbis a felszínen. Pedig mélyebben csúnya gondok voltak/vannak az elmúlt hetekben. Azért nem esünk pánikba, mert egész mélyen minden teljesen stabil és szép. Középtájon van a baj.

BHTCS elején és alatt telefonon szervezgettem egy misét Taizéből Bukarestbe hazatérő Románoknak. Végül őrült telefonálgatás és rohanás lett belőle. Számukra meg egy nagy semmi, csak három óra várakozás az Erzsébet-híd lábánál. Pedig én megígértem. Miattam. Szar.
Azt is megígértem, hogy írok egy rendes beszámolót a BHTCS-ről. Tavaly még mielőtt lefeküdtem volna megírtam. Most lassan eltelt egy hét, lejárt a leadási határidő (lapzárta volt 23 perce) és semmit sem csináltam. Na jó, összedobtam egy cikkecskét egy másik lapnak – azt is csak külső nyomásra. Szar.
Más valaki is megkért valamire és semmi. Választ várnak, hogy igen vagy nem. Itt meg hallgatás van. Nem vertem ki a micsodát, hogy döntsünk. Tötymörgés. Megint ígértem valamit. És? Válaszoljam már most, amit úgyis válaszolni fogunk? Vagy húzzam még egy napig? Francba.
Közben el kéne menni ide és elintézni ilyen-olyan papír és egyéb ügyeket, amik kellenek a munkahelyhez. És még rengeteg apróság vár rám, amit soha nem fogok megcsinálni.
A sütim – sok szenvedés árán – egész jó lett, csak kicsit sületlen. Beraktam újra. Most meg ott maradt. Még nem égett meg, de keménynek tűnik. Nem mertem megkóstolni. Közben megnézették velem a Központi pályaudvar című filmet. (Illegális forrásból szereztem, eredeti hanggal. Egy órát töketlenkedtünk a magyar felirat pontos beállításával (VLC) végül mégis csak angol felirattal néztük. Ráadásul a film sem volt jó.
És mindenki megígéri, hogy legközelebb azt nézik meg amit én javaslok; legközelebb elmegyünk kirándulni; legközelebb elmosogat majd maga után. Ismerem a legközelebbeket. Öt év szeminárium sok mindenre megtanított.

Ott mélyen lenn béke van és Isten segít előre. De itten mindenféle káosz is van, már mióta, és úgyis így lesz, és különben is.