Ilyen volt a sitkei Szentjánosbogár tábortűz belülről.

Már a fűben ültem és arról énekeltem, hogy felmászott a nyúl a fára. Komolyan izgultam. Hogy lesz ebből tábortűz? A gyerekek még össze-visszarohangáltak, valahol középen még csak egy kis kupac fa hevert. De Vica már mellettem volt a papírfecninkkel, az innivalóval és önmagával. Mögöttünk pedig a sitkei kultúrház állt nyitva, hogy elijessze a délutáni esőt. Mica elkezdte összetereli a népet.

Ültem a fűben és énekeltem. A vezetőknek hála lassan leült a gyereksereg egy nagy körben. Ég a város, ég a ház is. Az elején múlik minden. Csak az első három éneket fixáltuk le a Vicával, utána a listánkról válogattunk az adott pillanatban.

Nem is egy ház, hanem száz is. Hatvan gyerek és húsz vezető halkan énekeltek. Hátul falubeliek ácsorogtak, ami csak tovább növelte az izgalmamat. Egy kis pöttynek éreztem magam a hatalmas körben, még nem éreztem a kezemben a gyeplőt. Nem bírtam nyugton ülni: felálltam. Terepfelmérés volt ez. Körbejártam a teret és furcsán nagynak találtam. Majd’ egy versszak eltelt mire körbe értem. Eddig csak kis tüzeket vezettem. „Bogár rádió – Sitke, köszöntjük kedves hallgatóinkat” - dörmögtem még kicsit bizonytalanul a bevezető szignált. Talán nem hallják a kör másik oldalán ülők. Talán nem elég érdekes.

A „Hukk aléle” volt a döntő pont. Nyomtam a halandzsa dumát és a nép ismételte. Sikerült felengednem. Úgy éreztem, hogy megtaláltuk a hangot. Sikerült teljesen felpörögnöm és belevetnem magam a tábortűz világába. Már-már felpattantam, hogy a tűz körül táncolva folytassam az ősi indián éneket. Nem volt megállás.

Innentől kezdve minden simán ment. Vica tökéletes társ volt nekem. Hagyta, hogy azt csináljak amit akarok, de bármelyik félbehagyott mondatomat folytatta. Egymás után jött ének, móka, kacagás. Nyertünk. Mindent megnyertünk. Egy-egy játék vezetését átpasszoltuk. Ilyenkor a körön kívül sétáltam fel alá, de már nem az izgalmamban, hanem mert nem bírt megállni a lábam. Magába szippantott az este. A középső tér már a barátom lett, jártam fel alá. Kiengedtem a hangomat és zengett mindenfelé. Enyém volt már a világmindenség: a gyerekek élvezték az estét.

Történt, hogy az egyik játékot laza mozdulattal átadtam Vicának, hogy levegőt vehessek egy pillanatra. Mint utóbb kiderült, ilyet még nem sokat csinált és erre nem számított. Mégis úgy működött minden, mintha már rengetegszer csinálta volna.

Közben a helyi felnőtt látogatóink székeket hoztak és leültek a körön kívül, de mire besötétedett ők is beszálltak a játékokba. Szinte jobban élvezték azt az afrikai éneket, mint a gyerekek.

Lobogott a tűz a sötét kertben. Zengett a világ a gyerekek hangjától. Én meg magamon kívül szárnyaltam az örömüket látván. Bár az igazat megvallva nem figyeltem én egyesével senkire sem. Valahogy csak a forgatagra ügyeltem, hogy forogjon és pörögjön.

Lendületből túlléptük a kitűzött végidőt. Még jött Tíz kicsi néger, aztán elcsendesülés. Nagyon meglepett, hogy két ének alatt egészen elcsöndesedett a világ. Minden csöndes és meghitt lett. Ott ültem a fűben és egy hirtelen kigondolt imával csöndben befejeztük a tábortüzet.

Még sokáig zakatolt a szívem. Nagyon sokáig. Majd szétvetett a boldogság. Sikerült.

Nagyon sokat számított, hogy nem egyedül nyomtam végig. Hogy ott volt Vica, de a többi vezetőt is magam mellettem éreztem, amikor ők is beszálltak a játékban. És ott volt az Isten is, aki együtt bulizott velünk. Köszönöm.