Szent Ignác visszament az olajfák hegyére, mert nem emlékezett pontosan arra, hogy Krisztus urunk hogyan tarthatta a lábát.
Nekem nem fontosak ennyire a helyek. Hitemnek nincs ennyire szüksége a fizikai érintésre. Nem vágyom Jeruzsálembe, és nem hatódok meg Szent Péter sírjánál.
Épp ezért volt furcsa. Épp ezért lett fontos.

Szent Ignác római szobájába vittem el három tizenkettedikes osztályt. Háromszor mutattam be a szobát. Háromszor meséltem a jelentőségéről. Háromszor imádkoztunk Ignác közbenjárását kérve.
Végül utolért. A lelkem, Ignác, az Isten. Elengedtem az osztályokat és maradtam még sokáig:

„Itt élt Ignác. Írta végtelen számra a leveleket. Vitatkozott és szeretgette embereit. Imádkozott és rendszeresen sírt csodálatos jelenlétedben. Vívódott az utadat kutatva és körme szakadtáig küzdött szegénységünkért. Sőt, egyszer még táncolt is.
Itt halt meg. Szenvedett, kínlódott, majd meghalt. Itt mondta ki utoljára, hogy áldott legyél Urunk, jóságos Istenünk.



És én követni akarom őt. Ötszáz évvel ő utána. Követni. Vagyis téged. Követni, szeretni, érted élni, tehát másokért. Mindent egy lapra.
De nem vagyok Szent Ignác. Nem megy ez az egész. Kicsi vagyok, csaló vagyok. Nem igazi mágus. Egyszerűen nem megy: lopok, csalok, hazudok. Végtelenül messze vagyok mindentől, ami ebben a szobában történt.


Ez az én helyem. (Senki vagyok. Így is.) Itt vagyok otthon. (Nem, nem a kövek számítanak. Éppen ezért.) És leszek a te prófétád! Segíts! (Tudom, hogy segítesz.)”


Majd mikor épp nem látta senki, leborultam és megcsókoltam a padlót, életemet, Istent.