Valahol a lefagyott erdők mélyén a legjáratlanabb völgyekben töri a soha-létre-nem-jövő utat. Elkeseredetten, fájdalmasan, gyötrődve és meggyötörten. Rettegve és szégyellve. Azt is és az ellenkezőjét is. Már nem is vonyít fel a mindenségig, ahogy annyiszor tettük. Itt meg készülnek a „legrosszabbra”. Ugyan már. Nem a halál a legrosszabb.

Nem a megtalálásért imádkozom. Nem életéért vagy haláláért. Hanem a találkozásért. Csak az számít.

A paplan alatt motyogva könyörgök. Hogy könnyű tüdővel nézhessen fel. Hogy a mélyén se görcsöljön egy árnyalatnyi sötét se. Hogy kitágult orrcimpákkal, pörögve a havon kiálthasson fel szabadon. Hogy az elbaktató anyakocát némán csodálhassa teljesen az igaz jelenbe és valóságba mozdulatlanodva. Végre, egyszer. Legalább egy elillanó pillanatra. És hogy abban az örökké tartó pillanatban találkozhasson teljes meggyötört önmaga az átölelő egyetlen igazzal.

Semmi más nem számít. A könnyeim sem.