Azt hiszem gyerekkori álmom volt, csak sosem vettem komolyan, mert oly elérhetetlen volt. Legalábbis annak látszott.

Édesapám egykoron egy fateknőre húzta fel vitorlának a törülközőjét és sarkait szorongatva bugdácsolt a tavon. De én már csak szúrágta lukacsosan ismertem meg azt a teknőt.
Zánkán táboroztunk, amikor nap mint nap megcsodáltam minden vitorlások legszebbikét, Mohát. Régi vágású, finom arányú kétárbocos fa vitorlás. Karnyújtásnyira tőlem, mégsem lehettem soha a fedélzetén. Egyszer a balatonszárszói nádas szélére kikötött egyik vitorlásra kapaszkodtam fel titokban. Ücsörögtem benne egy kicsit és mondogattam magamnak, hogy vitorlásban ülök. Máskor meg egy hajós könyvemből rajzoltam át egy XVII. századi teaklippert több mint harminc vitorlával. Bekereteztem és egészen a házrombolásig kinn volt a falamon. A Cutty Shark modellje pedig ment velem Miskolcra is. Aztán két éve megcsodálhattam élőben is, bár nagyon szerencsétlenül nézett ki kopár árbocokkal partra vetetten.

Tavaly elköltöztem Bostonba. Az itten jezsuita közösségem még az első héten elvitt minket, újakat, a nyaralónkba. És az óceán cohasset-i öblében ott ringatózott egy szépséges kis favitorlás. Egy öreg jezsuita felajánlotta, hogy kivisz minket. És egy nyár végi reggel életemben először igazi kis vitorlásban ültem. Be-befröccsent a víz a szélben, forduláskor meg jól megdőltünk ahogy a bumm oldalt váltott.

Sok-sok időt töltöttem Cohasset-ben. Bámultam az Óceánt és a világítótornyomat. És vágyakozva tekintgettem a ház mögé tolt, télire jól összecsomagolt vitorlásra. Hátha egyszer…