„megbocsátás” témában:

Az Úr megállt a temetőnél. Szereti a temetőket: sok-sok csodaszép emlék jön elő olyankor benne. „Életek, küzdelmek, sok-sok szeretet, majd a halál. És aztán… - olyan jóízű nevetés jön rá mindig amikor ez eszébe jut - … aztán szembe kerülnek Velem. Ítélet, vagy hogyan is szokták hívni a papok. Pedig inkább találkozás az. Ahol már időn túl együtt van múlt és jelen, minden amit tett és leginkább ami ő, és aki ő (mármint az elhunyt), és én aki én vagyok (mármint az Isten), és hirtelen mindenre fény derül, és … és az a bamba kép, ahogy rájön, hogy … Oh, olyan jó dolog Istennek lenni.” - engedte el magát az Úr. Most viszont nem a már élő halottak miatt jött, hanem megnézni Mészáros Gabriellát (ifjúkori nevén Faragót) és Szentmihályi Gábort (született Faragót). Oh, hogy micsoda gyűlölet tudott bennük lenni! Féltestvérek. Nem vér szerint, hanem úgy valójában.

Kelemen Sándor tiszteletes még mindig az egykori közösségi ház ajtajára volt kötözve. Nem vágyott ő már mozdulni egy centit sem: elvesztette reményét a hatóságokban, az igazságban, Istenben. A jóságos hívek viszont ragaszkodtak a papjukhoz. Nélküle hogyan juthatnának az Úrhoz - gondolták - ezért fogták és ajtóstul elvitték a templomba, és mivel amúgy is elkopott a régi ajtó a sok jövéstől-menéstől, berakták a papot ajtóstul, kötelestül templomajtónak. Sándor atya meg ha kicsit kelletlenül is, de adta az áldást hol az egész falura - amikor éppen kinyitották az ajtót -, hol meg a templomi szertartás végén - amikor éppen csukva volt. Látványosan morgott Istenre is, a püspökére is, meg az emberekre is. Titokban mégis örült, hogy végre nem kell produkálnia magát, nem kell magasztos tetteket végrehajtania, csak elég áldania és ajtón állnia.