„vágy” témában:

Szkúnerek, klipperek és más szépséges vitorlások állnak indulásra készen. De én csak topogok a mólón: melyikre szállhatok fel? Lennék én vitorlamester (sailing master, nem boatswain) és kapitányom keze alatt elhajóznék Indiáig.

Azt hiszem gyerekkori álmom volt, csak sosem vettem komolyan, mert oly elérhetetlen volt. Legalábbis annak látszott.

Egy ágy, egy asztal, kis konyhaszekrény, és a kályha. Terasz. Az kötelező: hintaszékben olvasgatni, naplementébe bámulni. Szóval nyugatolva. Vagy keletelve. Sőt: hegytetőn, és akkor mindkettő. Víz kell. Max. tíz percre. Áram nem kell, legalábbis ha csak egy-egy hétre. Kilátás létszükség. Nem kell szép, csak nagy: tér kell. Ahol röpködhet a benti. Lehet az domb, hegy, folyó vagy óceán. Egy kis kőkápolna sekrestyéjeként már a tökéletesség.

El kéne menni messzire. Felpattanni egy kerékpárra és meg sem állni a világ végéig. Vagy hegyre menni, napokra-hetekre fölé mindeneknek. Ahol friss tavaszi szél fütyül. Ahol végtelen a tér és a szabadság. Ahol rohanhatok körbe-körbe fékevesztett esztelenségemben. Ahol nincs határ, munka, feladata, idő, rend, küzdelem. Ahol lehetek én. El kéne menni. El. Messze.