Minden első csütörtökön szentségimádás van itt a szemináriumban az egész éjjelen át. A hivatásokért imádkozunk. A sajátunkért, a többi kispapéért, a nullad évért (propedeutikus év), azokért akik érdeklődnek a szeminárium iránt, és mindenki másért. Egy éjjel imádságban.

Az befejező imaórán még mindenki ott van. A végén ki-ki még megnézi, hogy mikor jön el az ő ideje az éj folyamán. Halkan elmegyünk aludni.

A nagy kápolnánk a szeminárium közepén van. Ott a helye. A szobák nagytöbbségéből látszanak a kápolna kivilágított ablakai. Amikor lefekszem tudom, hogy öt-tíz társam ott imádkozik az Úr előtt. Értem is. S egy-két óra alvás után majd én váltom őket, hogy ők pihenhessenek.

1:55-kor szól a mobilom, hogy kelni kell. A reggel 6-os kelés komoly problémát szokott okozni. Most meg 1:55 van. Mégis sikerül kipattanni az ágyból. Szinte csukott szemmel felöltözöm és kettőre már ott vagyok a kápolnában. Az Úr előtt. Szinte fáj a csönd. Még el kell teljen pár perc, hogy rájöjjek hol vagyok, mit akarok. A kápolna hűvös levegőjétől magamhoz térek, és eltölt a béke. Hiába van hajnali kettő, jó ott lenni; Vele lenni. Alig vagyunk páran. Csönd van. Béke van. Kicsit hűvös van. Egy-két szeretett ádventi ének után elbeszélgetünk. Imádkozom. Magamért, a többiekért, másokért.

Végére sem érek a sornak, mikor már három óra van. Onnan tudom, hogy megjön a “váltás”. Nem szólnak semmit, csak álmosan keresnek egy helyet és letérdelnek. Letelt a “munkaidő”, lehet menni aludni. Még egy fohászra ott maradok, olyan nyugis, olyan békés, olyan jó. Vele. Elhagyom a kápolnát, de a fejem még tele Istennel, s így dőlök bele az ágyba. Igyekszem nem elfelejteni beállítani az órát reggel 6-os ébresztésre.

Mikor lehunyom a szemem még látom, hogy a kápolnából fény árad. Ott van Isten, itt van Isten. S így jó elaludni.

A reggel hatos kelés továbbra is nehézséget okoz. Felkelni, fürdeni, borotválkozni, felöltözni stb. Aztán 6:45-kor befejeződik az éjszakai szentségimádás. Ott az egész szeminárium. Kicsit álmos még mindenki. De gondolj bele, egyetlen északa alatt mennyi, mennyi imádság töltötte be a kápolnánkat. (Mégha akad is mindig olyan kispap akinek nem sikerül felkelnie.) Egy éjszaka imádságban.

De nem csak itt a szemináriumban. Nem egy kis imádságos sziget vagyunk minden első csütörtökön. Egy imádságos tenger közepe vagyunk. Az éjszakai szentségimádás egy imalánc. Minden hónapban készítünk egy kis imádságos lapocskát, amit szétküldünk mindenhova, ahol imádkoznak értünk, velünk. Több mint 150 címre megy el a levél. Többségében kolostoroknak, rendházaknak, szerzetes közösségeknek illetve plébániák imacsoportjainak. Biztos, hogy legalább 1000 ember imádkozik minden első csütörtökön velünk és értünk. 1000 ember, sok-sok imádság. Micsoda erő. Hátborzongató.

Havonta egy óra imádságom éjjel. Mit ér? Mit változtat? De nem vagyok egyedül. Egy imádságos éjszaka, mikor sok-sok templomban égve maradnak a fények. S ennek vagyok egy kicsiny, de beleillő porszeme.