2007\ utolsó napjaiban sikerült elmenekülnöm a városból. Találkozhattam egy kis téllel. A barátommal beköltöztünk két napra Jobbágyi plébániájára. Az első látásra világvégi faluban két-háromszáz éves könyveket olvasgattunk, vasárnap pedig meleg ebédet kaptunk a falubeliektől. Mégsem lennék falusi plébános.

1,5 óra alatt Jobbágyiba ér a busz Pestről. A kis világvéginek gondolt faluról kiderült, hogy fontos hely. Igaz, hogy karácsony előtt három fenyőt loptak el a plébánia kertjéből és ez jellemző a közállapotokra. Ennek ellenére tiszta rendes templomuk van. Egyik oldalt még látható a XIII. századi templom fala. A plébánián több száz éves könyvek sorakoznak a polcon a mai imakönyvek mellett. Ős öreg misekönyvek, telógiai tanulmányok. Négynyelvű zsebsótár világutazóknak francia, német, olasz és angol nyelven. 1845-ből! Ezt a falut gondoltam egy jelentéktelen világvégi helységnek. Ráadásul még élet is akad. A rendben tartott templomnak fiatal plébánosa van. Van ifjúsági csoportja, ministránsok szolgáltak a vasárnapi misén. A betlehem mellett ott volt a doboz a heti feladvány megfejtéseinek. Mise után pedig egy anyuka (nem idős nyugdíjas néni!) felajánlotta, hogy hoz meleg ebédet a fiataloknak; nekünk. Nem ez a világ vége. Minden nehézség ellenére élnek, hisznek.

Az idő nagyrészét a jó meleg plébánián töltöttük, hiszen korán kelni nagyon nehéz. A nap viszont hamar lebukott. (Bár a felhők miatt igazán fel sem jött.) Sikerült azért kirándulnunk is. Mátrakeresztesig buszoztunk. Érdekes volt látni, hogy a Mátra lábánál minden fagyott, de sehol semmi hó. Itt-ott egy kis dér. Ám amikor beért a busz a völgybe hirtelen minden elfehéredett. Mátrakeresztesen már fehétben úszott a táj. Az úton a régi hó fagyott maradványai. A fákon vastagra fagyott a dér. Egyre feljebb mentünk, egyre fehérebb és csöndesebb volt a táj. Szinte fájt az erdő csöndje. Elszoktunk tőle. A téli erdő nem kapkod, nem rohan, nem akar semmit. Csöndben élvezi a havat és várja a tavaszt.

Lábunk alatt ropogott a hó. Kézzel foghattam a dért, a hideget. Szakállunk is kifehéredett. A fekete-fehér világban csak a piros jelzés virított furcsán.

Megmásztuk a Muzslát (805 m) majd lassan leereszkedtünk a hegyekből. A sűrű köd miatt nem láttunk el messzire. Lehettünk volna akár a világ végén magunkban is. A csöndes, csodálatos télben. Jól kitalálta ezt valaki odafenn.

Nekem már nagyon hiányzott. Rómában télen általában még nem is fagy. 1985 óta nem volt lényeges hó. A szökőkút most is üzemel a kerengő közepén. Körülötte bágyadt virágok szívják magukba a bágyadt fénysugarakat. Tegnap lenyírták a füvet, a sövényt is rendbe hozták. Januárban. Milyen tél az ilyen? Mikor a repülő már Vecsés fölött járt láttam, hogy odalenn foltokban fehér a táj. Már akkor örültem. A fehér Mátrától szinte ugráltam örömömben. (A BHTCS-re már a Budai-hegység is vastag fehérbe öltözött.)

Mire teljesen besötétedett beértünk a faluba.

A hosszú téli estén éjfélig beszélgettünk.

Valahol irígylem a régi falusi életet. Városi gyerek vagyok, az is maradok. De pár napra néha ki kell szökni a “világ végére”. Ahol az élet sokszor mégis igazabb, szebb, közelebbi. Legalábbis két napig.