„kirándulás” témában:

Manilát hegyek veszik körül (meg az óceán). Látom a teraszunkról. Nem lehetnek olyan messze, hogy ne kirándulhatnék egyet! — És elkezdtem bújni az internetet, hogy hogyan is kell a Fülöp-szigeteken kirándulni.

A Három-kúti odú mosolygós arca. Éjszakázni is lehet. Van ágy, asztal, edény. Bankkártya elfogadóhely.

A múltkor a Biharban jártam: Boga-telep, N. Phaeton-vízesés, Saua Bohodei, Galabina-kőköz, Ponor-rét. Mondják, szép volt. Gyönyörűséges. – Elhiszem.

• Az önmagában jellegtelen fővároson nem sem segít az sem, hogy a másik oldalon közlekednek. Csak a fekete taxik és a piros emeletes buszok.
• Hogy élhetünk itthon királyi család nélkül? Egy királynő rettentő praktikus volna: beszédtéma, ünnepek, őrségváltások, parádék. Kenyér és cirkusz.
• Van itthon Warwicknál szebb vár, csak nem értünk hozzá. Ott mindent megtapogathatsz, mindig műsör van, és lusta keselyük huppannak a nézők közé.
• Délidőben a mindig elegáns öltöny-nyakkendős irodista kifeküdt a mini park mindig zöld füvére és kellemesen szunyókált. Mint mindig.
• Volt két nap, amikor nem volt krumpli. Nagyon szeretem a krumplit. És volt négy nap, amikor nem holt hús. Nagyon szerem a húst. Jobb is mint a Chicken Curry.
• Bárcsak az oxfordi kollégiumok közötti evezős versenyen a Head of the River csapatban lehetnék pár „lebámpingolt” hajó előtt. Erős hátránnyal indulok.
• Az Avon folyó hosszú lakóhajóival (virágokkal, kerékpárral, szélgéppel és napelemmel) úgy végig csurognék a Dunán. Mikor majd nem megy a kerékpározás.

Fényképes beszámoló: Képgaléria megtekintése a Google Photos-on →

Estefelé a London Eye környékén sétáltam a Temze partján a csendes esőben. Sokat változott a vidék, ahogy szemerkélésből szakadás lett. A Waterloo Bridge alatt a lakókocsi sörözőtől vettem egy műanyagpohár sört, jó drágán. Az egyetlen még szinte száraz sörpadot elvonszoltam a legesőtlenebbnek tűnő részre, miközben a híd résein át becsöpögő hatalmas vízcseppek hígították a sörömet. A pad sarkáról hallgattam a gitáros fiatal utcazenészt és bámultam a Big Ben fölött csapkodó villámokat. A zenét el-elnyomta a fölöttünk átdübörgő metró.

Hírtelen felindulásból egy este letekertem a Tisza-tóra, másnap eveztem nyolc órát és hazatekerem.

Reggel felmentünk, másnap lejöttünk. Volt napsütés, naplemente, köd és sötét. No meg rengeteg szél. Ötezer forint.

Dobogókő – Bodajk – Andocs – Szigetvár – Máriagyűd ~ Dobogókő

Dobogókő – Bodajk – Andocs – Máriagyűd

Tegnap is éjfél után tekertem ki Hűvösvölgybe. A Holdat csak ritkán takarta el felhő, de a város fényei már-már elnyomták. A pulóveremet felvettem, de hegynek fölfele már megizzadtam. Pont mint aznap éjjel: ott Prágában. Egy hónapja. Persze akkor össze-vissza tekeregtem, mert szállást kerestem. Most várt a vetett ágyam, onnan húsz percre.

2009\ nyarán elmentem Koppenhágába egy szál kerékpárral. Hoszan be is számoltam róla már útközben. Ám nem itt, hanem az Adab oldalán. Nézz el oda és mindent megtudhatsz.

Az első pihenő nap. Újra belevethettem magam a modern világba. Volt fürdőm, ágyam, internetem, projektorom. Minden, ami kellhet. Nem biztos, hogy annyira kell.

Az utolsó 150km. A szél most is fújt. Másként végre. Esett. Legalábbis Koppenhágában. Meg volt defektem is. Aztán száguldoztam. És effélék. Hosszabban is érdekel? Ám legyen.

Egy kavalra tűzve lobogott a magyar zászló a kerékpáromon. Jelezte minden arra járónak, hogy magyar vagyok; Magyarországról vagyok. A legtöbb embert persze nem izgatta, vagy legalábbis nem adott hangot neki. Utolértek, megelőztek, elmentek. Voltak azért, akik elismerésüknek adtak hangot. Ki-ki a maga módján. Magyarokkal is találkoztam.

A csillagokat nézve aludtam el. Most láttam először a csillagokat. Az első napokban a telihold fénye mindent elnyomott. Aztán vagy felhős volt az ég, vagy túl hamar elaludtam. Gyönyörűek a csillagok. Sok-sok millió fényévre vannak azok az izék, és mire ideért a fényük, már lehet, hogy nem is léteznek. Itt vagyunk egy piciny bolygón valahol a világmindenség egy részletében. Ezt az egészet valaki nagyon-nagyon jól kitalálta. Ennyire jól összerakni nem tudja a véletlen.

A tegnapi mélypont után ma visszatért belém a lélek. Jót aludtam. Nagyon tekertem, pedig fújt a szél. És éppen megfürödtem. (Bár fizettem érte.)

Eljött ez a pillanat is: rám tört a magány. Most először. De nagyon.

No most készülök ki. Egy kapualjban ülök és próbálok életben maradni. Nagy szenvedés ez a mai délután.

Egy kis barna béka úgy gondolta, hogy átkel az úton. Ugrott kettőt bátortalanul, majd megállt. Nem történt semmi. Még kettőt. Vumm, egy autó elhúzott tőle tíz centire. Kicsit megijedt és visszaugrott egyet. De nem hagyta annyiban: újabb két ugrás előre, majd egy pillanat várakozás. Újabb ugrás. De ekkor kikerült engem egy kamion. Egy-két-három kerék zúzta szét a kis béka minden álmát. Se vér, se trancsír: szinte semmi sem maradt belőle. Értelme, mondanivalója, lényege nincs. Csak egy kis történet. Ezt láttam, amíg megigazítottam a fejemen a kendőt.

Kerékpárral érkezett az esőben. Még ott, az Elba mentén. Lassan sikerült megértenem, hogy mit akar: odaülni mellém, míg eláll az eső. Hozott sört is. Táskájában zörgött a többi. Nem értek németül. Ő nem ért, csak németül. Mutogattunk, magyaráztunk, nevettünk. Öt kilométerre lakik a völgyben, de nagyon esik, ezért inkább vár egy kicsit. Otthon várja az asszony a vacsorát, amit vett. Egyébként 58 éves és ács. Semmi különleges. Vagy két órát „beszélgettünk”. Megosztottuk amink volt: én adtam a kiflit, ő adta a májkrémszerű valamit. Fifti-fifti. Majd a második sört is elosztottuk. Rossz volt. Nagyon mondta, hogy majd érkezik a rendőrség, de van dokumentem, akkor nem lesz semmi gond. Nem jöttek. Tizenegy volt, mire hazaindult a szemerkélő esőben.

Volt vagy 150km. De nem tudom, mikor indultam és mikor érkeztem. Annyi biztos, hogy Németországban vagyok és már gusztustalanul koszos és büdös vagyok. Nem néztem ma órát, csak tekertem. Általában jól esett, bár a végén mintha lassultam volna.

„Adjon Isten csendes esőt,
Szerencsét az úton.
Jóban rosszban hű szeretőt.
….”

Tegnap éjnek évadján Prága főterén üldögéltem egy padon. Mellettem néger csávók beszélgettek négerül. (Nem néztek ki turistáknak). A téren zajlott az élet. Én pedig a neten néztem, hogy hol is vagyok tulajdonképpen.
Az előbb minden turista a városháza tornyát nézte, hátha tizenegykor is elvonulnak az apostolok. (A wikipédia szerint minden órában így tesznek.) Nem történt semmi, csak elütötte a toronyóra a huszonhármat. Épp elég megdöbbentő ez is: a huszonhármat ütötte el, nem a tizenegyet. Hallottatok már ilyet?

Prágáig hosszú volt az. Délben még csak 25km volt mögöttem. De most nem görcsöltem, nem izgultam.

Negyedik napja tekertem ma. Szép lassan kezd kiürülni a fejem. Elmarad minden, ami most éppen nem lényeges. Legyen az sok hülyeség, amit otthon akartam hagyni, de sok szép dolog is. Nem kapkodok, nem erőltetem. Tisztul minden. Szépen lassan. Csak semmi kapkodás.

Ez a hely nem olyan elegáns mint a tegnapi. Ráadásul nem is vagyok eléggé messze a tegnapi szállástól. És fázom is egy kicsit. No sebaj, mindjárt kész a teám és belebújok a hálózsákomba.
Furcsa volt ez a mai nap is. Kerekeztem, meg szenvedtem majd röpültem újra. Pedig a terep végig ugyan olyan volt. Hullámvasút. Fel és le. Le és fel. Kicsit fel, nagyot le. Nagyot fel, kicsit le. Rossz úton fel, jón le. Kanyargósan fel, egyenesen le. Falu volt fenn, vagy falu volt lenn. Erdőben fel, mezőn le. Változatlan változatosság: hullámvasút.

Egy tarló szélén üldögélek és nézem három falu fényeit, miközben a szemembe süt a telihold fénye. Négy óra után még egy 70km-t hozzátettem a napi adaghoz. Csak a sötétség állított meg. Amilyen rosszul ment a délelőtt, annyira repültem az éjszakában.

Nové Zámky után tovább romlott a helyzet. A végtelen síkságot ugyan sűrűbben szakította meg egy-egy falu, cserébe viszont felerősödött a szél, fekete fellegek gyülekeztek és a lábam is belefáradt a munkába. Végül mégis messzire jutottam és ágyban alszom.

Eddig még jó. Furcsa dolog ilyen hírtelen a világ végére kerülni egy szál kerékpárral. Két óra van és már legalább 90km van mögöttem. Első napra jó ez. Lehet, hogy majd veszek valahol egy sebességmérőt, hogy tudjam mennyivel és mennyit megyek.

Minden készen áll. Nagyjából. Izgulok. Sok minden történhet az úton. Sok minden fog történni az úton. Velem. Bennem. Félek találkozni magammal, mert mi van, ha kiderül, hogy elrontottam.

Augusztus 4-én felülök a kerékpáromra és elmegyek. Hogy honnan indulok és hová érkezek majd, azt még nem tudom. A VIII. kerület egyik kapualján fogok kigurulni és a térkép sarkában Koppenhága lesz, de ez csak a földrajz. A névleges célom, hogy találkozzak egy barátommal Dánia fővárosában. Igazából nem ő a fontos és nem is az útba eső Prága, Drezda vagy Berlin. Az utazás a fontos.

Döbröntén voltam és fényképeztem naplementekor és napkeltekor. Ezt sikerült.

Jó, négy lépés után megállok egy pillanatra. Egy. Kettő. Három. Négy. Na még egyszer: három lépés, és megállok egy kicsit. Már csak száz méter lehet. Egy. Kettő. Elég volt. Nem lehet. Muszáj menni.

Éppen olvadozik az arcom. A többi részem Dinnyés és Budapest között felolvadt a vonaton. Ma reggel, másfél órával a vonat indulása előtt, még nem tudtam, hogy fotókerékpározást fogok csinálni. A Velencei-tavat tekertem körbe a fényképezőgépemmel.

Idén is jártam BHTCS-n, de most nem írtam olyan "csúcstól-csúcsig" beszámolót, hanem "csak" egy olyan cikkecskét, ami olyanoknak szól(hat), akik még sosem járták a végtelen erdei ösvényeket egy sötét téi éjszakában. Tehát pont neked szól.

Egymás hegyén-hátán álltak a kerékpárok. A fél útpályát elfoglaltuk. Tényleg csak Istennek köszönhető, hogy éppen akkor senki sem jött arra a 409-es úton. Pár perc múlva már alig lehetett átkelni rajta a Ljubljanából száguldó kamionoktól.

Integettem még utánuk. Majd felvettem a hátizsákomat és nekiindultam a szepezdi domboknak. Csak úgy, érzésre. Ha előző nap kibírtam a hideg Balaton vizét, akkor csak túlélek egy éjszakát az Eötvös-kilátón?!

A Regnum Marianum Sportegyesület 2009 januárjának első hétvégéjén ismét megrendezi a Budai-hegység távoli csúcsai és a Budai-hegység még távolabbi csúcsai elnevezésű teljesítménytúrákat. Az éjszakai túra során kilenc, ill. a hosszabb távon tizenhárom hegycsúcsot kell megkeresni tíz órás szintidő alatt, a nagykovácsi plébániáról rajtolva.

A pontos kiíráshoz és egyéb érdekességek megtekintéséhez látogass el honlapukra: bhtcs.rmse.hu

Az oldalon kedvezményes előnevezési lehetőséget indítottak, mely december 31-ig tart.

Sötét éjjel volt már. Tombolt a zivatar. Huszonhét elázott árny menetelt a Balaton felé. "Ott csak találunk valami szállást" - gondolták.

Mindig is féltem egyedül a sötét erdőben. Kettesben már szeretem éjjel is az erdőt. Egyedül viszont többször inkább lefeküdtem aludni sötétedés után, hogy ne kelljen az éjjeli erdőben barangolni.

Végre megint szabad vasárnapunk volt. A kórház után este 11-ig kaptunk kimenőt. Múltkor a Lago del Turano helyett Terminillo havas csúcsai között kötöttem ki. Most a Gran Sasso-t néztem ki magamnak. S ebből lett a kisebb, de gyaloglósabb Monteluco. A Gran Sasso alig 40 perccel van távolabb, mint a Terminillo, de legalább 500 méterrel magasabb. A drótkötélpálya itt 1000 méter szintkülönbséget hidal át. Én kitalálom a dolgokat, aztán lesz belőlük valami egészen más.

A hétvégén minden csoport elment „kirándulni”. (Az elöljárók is.) Mi Milánóba repültünk. Egy hűvös hétvégét töltöttünk az észak-olasz, már-már nem is olasz nagyvárosban.
A vizsgaidőszak pénteken véget ért. Nekem már egy héttel korábban. A második félév most hétfőn kezdődött. A kettő között minden csoportnak el kellett menni valahová. Megtámogattak minket fejenként 80 euróval. Voltak, akik Szicíliába repültek, mások lekocsikáztak az olasz csizma sarkáig. Mások inkább Firenzét nézték meg. Az elöljárók Velencét nézték meg. Mi pedig elrepültünk Milánóba.

Vasárnap kivételesen elég volt 23:30-ra visszaérni a szemináriumba. Az elmúlt napok kellően kikészítettek, így elhatároztam, hogy elmenekülök Rómából. Kinéztem a térképen a Lago del Turano-t. Egy hosszú-hisszú tavat a hegyekben. De a buszpályaudvarokon nincs kiírva semmi. Rietiben vasárnap délután háromkor minden zárva és egy lélek sem jár a pályaudvaron. Ráadásul egész nap esett az eső. De akkor mi az a havas táj ott fenn?

2007\ utolsó napjaiban sikerült elmenekülnöm a városból. Találkozhattam egy kis téllel. A barátommal beköltöztünk két napra Jobbágyi plébániájára. Az első látásra világvégi faluban két-háromszáz éves könyveket olvasgattunk, vasárnap pedig meleg ebédet kaptunk a falubeliektől. Mégsem lennék falusi plébános.

BHTCS, azaz a Budai-hegység Távoli Csúcsai elnevezésű, téli éjszakai extrém teljesítménytúra. (http://bhtcs.rmse.hu) Félelmetesen hangzik, pedig nem az. Egyszerű a feladat: 9+1 hegycsúcsot kell megmászni 11 óra alatt. A sötét és a tél nem sokat nehezít, hiszen mindkettőhöz könnyű hozzászokni. Nem kell hozzá semmi, még különleges felkészülés sem. Viszont megismételhetetlen, különleges élményeket nyújt. Próbáld elképzelni milyen lehet a szépsége, varázsa, öröme! Az igazi BHTCS életérzés.

Még vasárnap történt, hogy a börtönlátogatás után kilátogattam San Pastoreba a Collegium Germanicum et Hungaricum villája áll ott. Alig 25 percet kell vonatozni Zagarolo-ig Rómától. Zagarolo kis állomásán már várt rám Berényi Laci (aki a Germanicumban tanul), aki kocsival felvitt a villába.

Van, hogy három napig nem történik semmi különleges, semmi egetrengető. Az elmúlt három nap nem ilyen volt. Sok dolog sűrűsödött bele. Nem győzöm feldolgozni magamban. Nem győzőm leírni ide.

Az évfolyam kirándulás nem lelkigyakorlat, nem zarándoklat, nem turistáskodás. Mondta az elöljárónk. Hát akkor mi? Közös együtt lét.
Minden évben minden szentek ünnepén minden évfolyam együtt tölt egy napot. Ki itt, ki ott. Minden november elsején esik az eső.

A nyári vakondtáborban, ahogy mindig, most is volt akadályverseny. Csakhogy szakadó esőben. Tudom sok-sok akadályverseny volt már szakadó esőben. Nem szoktam megijedni egy kis esőtől, de aznap reggel bennem komolyan felmerült, hogy valami “B tervet” kéne felállítani. Mondjuk zsebakadályversennyé módosítani az eredeti tervet. Nem lehetett. Jobb is így.

2005\ nyarán újra Erdélyben voltunk kirándulni. Hasonlóan mint 2003-ban. Erről a túrárúl is írtam egy beszámolót. Eredetileg a honlapomra, folytatásokban. Majd történt, hogy neki estem 2006 szeptemberében feljavítani. Eredményül egy 30 oldalas kis művecske készült, amit el is ajándékoztam a mormota karácsony alkalmával. Ez a kis mű most már letölthető.

Azt hiszem szombat volt. Pont búcsú volt aznap. Mi nem a búcsús misére mentünk, hanem még a reggelire. Nem voltak még sokan. Borongós, de szép reggel volt. Lehet, hogy csak azért, mert már a célban voltunk. A mise közben megjött Balláék mamája is, meg Tündi is, meg sok tiszta ruha Borinak, mert ő azért nagyon vágyott arra is. (És ő nem jött haza velünk.) Mise után egyik ferencessel beszélgettünk a kegytárgybolt előtt. Ez csak azért fontos, mert nem sokkal később ez az atya adta össze Tündit és Márkot.

És igen. Eljött a július is. A hajnali levegőben is érződött a július szaga.

Engem tehát Vácon ért a 30-a. Pontosabban még Vác előtt pár kilométerrel. Emlékmise után, és sok-sok utazás után este 6-ra Hollókőn voltam.

Kora reggel volt amikor - ismételten - mindenki arra ébredt, hogy a nap erőteljesen rásüt. Gyorsan elvonult mindenki valhova. Fal mellé, fa alá, ház mögé. Matyi még egy konnektort is talált, ami nagyon jól esett a mobiljának. Kanál és tányér helyett töltőt hozott. (És igaza volt.?!.) A tűző napsütésben 9 tájban mégis összeszedtük magunkat. Lassan ment az összepakolás, mert még az esőkabátom is égette a kezemet. A vizes sapka sem segített sokat. Gyilkos volt a napsugárzás. A reggeli örömét a nap sem tudta elvenni. Találtunk egy kis boltot, és némi árnyékot. Szeretem a friss kenyeret, kakaót, felvágottat. A már-már zöldülő szalámit kevésbé, de az is elfogyott. Még éppen nem mászott.

Gyönyörű reggelre ébredtünk. Szinte túl gyönyörűre. Igaz a szúnyogok és a hideg miatt nem mindenki aludt jól. Én jól aludtam. A hajnali turista sem esett átt a pokrócba burkolódzott öcsémen, de nagyot nézett.

Éjjel volt. Felébredtem arra, hogy kopog az eső a hálózsákomon. Én nem akartam beengedni, de akkor is kopogott. Az ösztönök intettek, hogy fel kell kelni. Kapkodás. Ébredés. Most mi lesz? Húzzuk fel a ponyvát? Végül a passzivitás nyert. Azt mondtuk, hogy nem esik nagyon és talán lassan elmúlik. Abba is hagyta egy picit, de nem lehettünk biztosak abban, hogy nem fog rázendíteni újra. Azért mégiscsak visszafeküdtünk, és aludtunk reggelig. Én legalábbis nagyon jól aludtam tovább. (Többek panaszkodtak a kényelmetlen földre, vagy a hidegre.)

Korán kellett kelni. Valamit bekaptunk, aztán gyorsan csomagolni kellett. Dénes azt mondta, hogy a Ballák eredendően nem tudnak csomagolni. Ha álltalánosítanék, akkor igazat adnék neki, de én sohasenem álltalánosítok. Legalábbis általában nem. No. Végül mindenki összecsomagolt és elindultunk le, a templomba. Nem késtünk el. Résztvettünk egy szentmisén. Jöt tett az én lelkemnek. A nyugodt szentmise után kezdődött újra a meló. Cipelni kellett a táskát. Persze előbb megvártuk, amíg Gábor megszereli a szétesőfélben lévő táskáját. (Ezt még párszor megismételte aznap.)

Szombat. Reggel. Sőt, hajnal. Öcsém sehol. Pontosabban az éjjeli Hiperkarma koncert kicsit kiütötte. Egyedül indultam a Mechwart térre. Ott megint kicsit csalódtam, mert nem voltunk sokan. Be kell látni, elmaradottak vagyunk; az internet még nem a legjobb szervezési mód. Azért nem törtem le, mert a SztLaci kréme ott volt. Bár Lotti hiányzott… A tisztesség és a teljesség igényével felsorolom a látott embereket: Wildner Dénes (a sípja nélkül, de kalapban), Balla Gábor (mindenfelé lógó táskájával), Balla Márk és leendő felesége: Dénes Tünde (kell nekik most házasodniuk, ezért nem jöttek a folytatásra), Balla Borbála (aki egyetlen lányként is vállalta a Portisch Lajos (élő) emlékének szentelt folytatást is), még egy Balla, aki nem a Tamás (bocs, nem jut eszembe a neved, tényleg bocs!!), egykori fiam: Márk, és jómagam (egy dögnehéz táskával, és gitárral). Ez volt a csapat. Legalábbis az 1.0-ás változat. ¾ 9 környékén – túrázók lévén – felültünk a tizes buszra. A végállomásától felbaktattunk az Árpád kilátóhoz. Közben megtanultuk ki volt az a Mechwart, és a Ganzról is tanultunk. Tovább ballagtunk a Kecske-hegyre, de spontán útvonalmódosítás miatt eléggé toronyiránt mentünk a hegyre, ami nehéz táskával és gitárral semmiképpen sem mondható kényelmesnek. De fölértünk. Fönn az öreg keresztnél imádkoztunk egyet, szimbolikusan kb. megnyitottuk a hétvégét, tábort. Megnéztük a vitorlázó repülőket, meg mindent ami útba esett. Sőt azt is ami kevésbé esett útba: a gercsei kápolnát is. Most Dénes kígyóját nem láttuk, így legalább nyugodtan süttethettük a hasunkat. Jó SztLacis hagyományoknak megfelelően az ebédünket a Boróka büfé udvarán költöttük el egy-egy sör (vagy gyümölcslé) kíséretében. Mint írtam itt a krém mutatta meg magát. Ez abból is látszott, hogy egyetlen kívétellel mindenki rendes étket hozott. Nem holmi összenyomott szendvicset, hanem friss kenyeret, hozzá kést és egy rúd kolbászt, vagy valami hasonlót. Ebéd után megesett a botrány. Szent László elkezdett forogni a sírjában. Egy bizonyos tag rágyújtott. Az erdőben!! Érted? Az erdőben! Szent László túrán! Ráadásul azt állítja mind a mai napig, hogy nem is függő. Pedig mit is mondott előző este egy telefonbeszélgetésben nekem? Ne feszegessük. Lényeg, hogy rágyújtott. Mi jó keresztények lévén nem öltük meg. Inkábbvágtunk egy-két darabot a mérgező bürökből. Persze csak akkor, ha az tényleg bürök volt. Pánsípnak minden esetre nagyon jó volt. A hangmagasságokkal volt némi gond, de azért nagyot szólt. Rögtön elkezdtünk készülni a Ki-mit-tudra. (Persze teljesen mást adtuk elő végül.) Így robogtunk tovább. Forrt alattunk a talaj. Bár valószínűleg nem miattunk, hanem az igen hevesen tűző nap miatt. Eljutottunk a hidegkúti keresztútig is. Az utolsó 4-5 állomásba botlottunk bele. Imádkoztunk is egy kicsit. Természetesen pont közben szólalat meg a mobil. Pontosabban az egyik mobil, mert volt belőle pár példány. Szegény Szent László, nagyon forgolódós napja volt. Talán lassan megszokta. Én nem teljesen. Látszik, én Szent Lászlónak csak sokadik reinkarnációja vagyok, nem olyan szent mint ő. Majd még igyekszem. Mobiljaink társaságában eljutottunk a Rószika-forrásig is. A tűző napon elgyalogoltunk Solymár templomáig, de már nagyon melegünk volt. A csap tekerőkéje meg le volt törve. Élni kell, így beültünk a sarki kiskocsmába. Jobb híjján. Iszogatás közben okosodtunk. Tényleg. Jó volt Dénest hallgatni. De a természet ellen ő sem ér sokat. Sorra ragadoztak le a szemeink. Gyorsan útrakeltünk és megtettük az utolsó adag gyaloglást a Wildner Willáig. Kis házikó a faluszélen. Pont nekünk való volt. Tüzet raktunk, sütögettünk, énekeltünk, iszogattunk. (Szerencsére a WW-ban volt hűtő is.) Este megjött Elek Matyi is (az öcsém). Éjjel benézett hozzánk a Lakatos házaspár és egy másik házaspár is. (Őket is ismerem, csak most este van és nem ugrik be a nevük. Egyszer majd talán átírom e szöveg ezen részét. Talán.) Jó volt ez az északa. Igazi tűz. Igazi énekek. Jófej emberek. Valamikor éjjel lefeküdtünk. A sok sznob a fűre feküdt, mint az állatok. Én választottam benn egy szinpatikus ágyat. Nem vagyok én mazoista.

Történt egyszer, úgy 2005 tavasza táján, hogy kiderült a szomorú hír: nem lesz rendes Szent László túra. Szomorúan olvastam az e-mailt. Csak az mentett meg a teljes depressziótól, hogy Dénes megírta, egy hétvége azért lesz. Aztán lassan túltettem magamat az első sokkhatáson. Az életösztön kereledett felül. Élni kell, és táborozni is. Forrt bennem az élet. Nem lehet, hogy csak két napig lássam azt a néhány embert, akivel minden évben egyszer, egy egész héten együtt szoktam élni, valahol a világtól távol, a békés erdőben! Akkor sem lehet! De egyedül nem lehet megváltani a világot.

Átléptük végre a szlovák-magyar határt is. Elmúlt éjfél. Azt hiszem.

Csütörtök reggel lett. Még sötét volt amikor kissé bizonytalanul kiléptünk a folyosóra és elindultunk a misére. (Ilyenkor már a lengyelek elmélkedtek. A reggeli napirend azonos volt a sandomierzivel.) Leghátul kaptunk helyett. A mosolygós tolmácsunk látványa megnyugtatott. Lengyelül volt a mise. Nem sokat értettünk belőle, de pontosan ugyanúgy megy minden mint nálunk, így tudtuk mikor mi történik.

„Felkeltett a reggel, te még aludtál”… No igen. Sokat nem aludtunk mert reggel lett. (Milyen meglepő mi?) A reggeli elmélkedésükre nem mentük be a kápolnájukba, mert lengyelül még nem tudunk. A reggeli szentmise csak a mi kedvünkért latinul folyt. Így egész jól értettük. Utána remek reggeli. Most ott volt az egész ház. Reggeli után teaklub.

Hajnali ötkor felkeltünk. Gyorsan kimásztunk a hálózsákból. Új nap, új lelkesedés, új lendület. Hamar megtört. Olyan volt az idő mint amikor lefeküdtünk: sűrű nyálkás köd volt. A napnak sem volt kedve egyelőre fel kelni.

Átléptük a határt. Kezdő stopposok voltunk. Honnan kezdjük? Mennyünk előrébb, ez mégis csak határ. Ott a benzinkút, a mögé. Itt ez a remek nagy tábla, hogy errefelé mennyivel lehet menni. Ide álljunk. Oda álltunk. Ez ég felhős lett, és kemény hideg szél fújt. Táblámra felírtam, hogy „Kosice” és kisebbel „Kassa”, meg hogy „Polski” és kisebbel „Lengyelország”. Kicsit bizonytalanul kitettem a kezem.

Elindultam szép hazámból…

Hétfő 4 óra 30 perc. Szobámat éktelen ricsaj zavarta meg. Az ébresztőm szólt. Felébredtem. Félig. Egy pillanatra nem tudtam, hogy hol vagyok, de lassan ki tisztult a kép. Már csak az nem volt világos, hogy minek is vállalkoztam ilyen hülyeségekre. De csak azért is elindulok.

Hirtelen jött az ötlet: látogassuk meg ismerőseinket Sandomierzben. 2004.10.19-22.

Ez a beszámoló az index.hu portál teljesítménytúra rovatába készült. Az itt olvasható nevek is onnan valók. Azt hiszem.

Életem harmadik ttúrája volt. (Előtte: BHTCS 2001,2002) Mégis tán nem vertek meg, ha én is írok egy kis beszámolót…

Valami végetért.

Ez az indulás napja. Bús, de szép nap.

Erre a napra nem mondhatjuk, hogy fárasztó volt.

Fáradtak voltunk már reggel is, és éhesek.

És lőn este és reggel, a hetedik nap. Ez volt a leghosszabb napunk. Bár reggel még senki sem sejtette.

A Naskalaton ébredtünk. Ki ver a hideg a Naskalat hallatán, még mindig. Akkor még nem tudtuk, de én egy ici-picit sejtettem, hogy a legizgalmasabb napunk elé nézünk. (Azt hiszem bátran nevezhetem a legizgalmasabbnak.) Megtudtuk, hogy a Naskalaton hamisak a kutyák, de még hogy!

András bácsi még figyelmeztetett, hogy a Naskalaton hamisak a kutyák.

Szép volt a reggel, mint mindig a hegyek között. Sütött a nap. Reggel a kiadós, végre minőségi reggeli után tovább indultunk.

Szép reggelre ébredtünk. A férgekkel teli, gyönyörû forrásban fürödtünk és indultunk tovább.

Csomortánon ébredtünk. Bácsink reggel látta, hogy minden rendben van, így nem mindjárt kedvesebb volt.

Fel sem tûnt, hogy ez már a második nap. Beleúsztunk a napba. Gyönyörû völgyben ért minket a reggel, miközben a vonatunk tisztes tempóban haladt.

Reggel kilenckor találkoztunk a keletiben. Mindenki ott volt. Mind a 6 fő. Bevallom izgultam, hogy minden rendben mennyen.
Megvolt az első hibám: a nyugatiba kellett volna menni.

Végre megvalósult egy álom. Vándortábor Erdélyben (bár nem indián tábor volt és nem lóval mentünk). 2003.08.05-15.