A nyári vakondtáborban, ahogy mindig, most is volt akadályverseny. Csakhogy szakadó esőben. Tudom sok-sok akadályverseny volt már szakadó esőben. Nem szoktam megijedni egy kis esőtől, de aznap reggel bennem komolyan felmerült, hogy valami “B tervet” kéne felállítani. Mondjuk zsebakadályversennyé módosítani az eredeti tervet. Nem lehetett. Jobb is így.

Történt a nyáron, hogy elmentem táborozni a vakondokkal. (A vakondokat 2-3 évig vezettem. Ott voltam amikor megszületett a nép, és azóta is figyelem merre tartanak. Most lettek hetedikesek.) A Pénzesgyőrtől (Bakony) nem messze az Ilona-forrásnál a sziklák felett sátoroztunk. (Gyönyörű hely.) Remek egy tábor volt - bár Ramó szerint az eddigi legrosszabb - de most nincs erőm megírni az egész tábor történetét, inkább csak az akadályversenyről szólnék.
A Dódók vezetői még évközben felajánlották, hogy a Bakonyban szívesen tartanak valakiknek egy akadályversenyt. Ramó gyorsan lecsapott rájuk. Utóbb kiderült, hogy nem olyan sokkal idősebbek a vakondoknál, ami némi félelemmel töltött el minket. Az évzáró alkalmukon kézhez kapták, hogy kinek milyen akadályt kéne csinálnia, és hogy miről is szól majd az egész.
Forrás tábor volt. Minden az Élet Vizéről, az Örök Életre szökellő Forrásról szólt. A fiúk badzás (medvehúszabálás, fiú nap) keretében megszerezték az Élet Vizét, ami egy éjjel elloptak és azt kellett előkerítenie a csapatnak az akadályverseny keretében. A terv szerint minden kétfős csapat megszerzett volna egy-egy térképrészletet, majd egymást megvárva a térképek segítségével megtalálják ez ellopot marmont. Egy végső számháborúval vissza is szerezték volna. Ez volt a remek terv.
Előző este, a tábortűz után, lefeküdtünk aludni. A lányok általában a sátrukban aludtak, a fiúk kint a ponyva alatt. Én a tűz mellett szabad ég alatt. (Gyönyörű fák takarták el a csillagos eget.) Megbeszéltük a vezetőkkel a megbeszélni valót, és mi is elaludtunk. Zzz.
Valamikor az éj folyamán rámesett pár vízcsepp. Azonnal fölébredtem. Esett. (Teljesen megértem az anyák 7., 8., 9. érzékét amivel álmukban is észreveszik, ha mellettük a baba másként lélegzik. Egy-két csepp a táborban és talpon vagyok.) No, ez kellett nekünk. Esik, hát esik. Behúzódtam a ponyva alá, ahova az őrök is behúzódtak, így volt nagy tömörülés. Legalább melegítettük egymást. Szóltam az őrüknek, hogy óvják a tüzet, és minden mennyen a rendes menetében. Ledöltem és aludtam tovább.
Csakhogy kiderült nem egy kis esőcskéről volt szó. Esett, szakadt, esett és szakadt. Az eső cseppek dobolása a ponyván nem zavart. Attól tudtam alduni. Viszont a 7. vagy a nem tudom hanyadik érzék megint felébresztett. Épp azt nézték az őrök, hogy a ponyvában megáll a víz, és valamit csinálni kéne vele. (Én állítottam fel a ponyvát, és az elejétől fogva látszott, hogy nem az igazi.) Összegyűlt jópár liter víz, és épp le készült szakadni az egész. Ezt szeretem én, amikor “meg lehet menteni a világot”. Fölpattantam, kisásót ragadtam, spárgát vágtam, itt meghúztam, ott megengedtem, tűzhelyvasból cöveket csináltam. Jó szorakozás az ilyen. Helyre állt a rend. A vizet - bár a hátamon keresztül - eltüntettem a ponyváról, és a továbbiaktól sem kellett félnem. Újra lefeküdhettem aluni.

Eljött a reggel. Esett. Hűvös volt. Bennem komolyan felmerült, hogy el kéne hagyni az eredeti tervet. Elég lenne valami zsebakadályverseny, vagy mit tudom én. Nem lehetett komolyan elgondolkodni a dolgon, mert már meg volt beszélve a Dodókkal minden. Mégsem lehet csak úgy lemondani az egészet?!!
Nagy nehezen fölkeltem. Bekaptam két falatot reggeli gyanánt, összepakoltam a táskámat, és irány a Bányász-kút, ahol volt a találkozó. Épp nem esett, de mire kiértem a rétre újra rákezdett. Sehol senki. Eltelt tíz perc és még mindig néma csend. Szépnek szép volt az esőben ázó rét, de nem volt meleg, és nem volt egy száraz hely sem ahova le lehetett volna ülni. Már-már kezdtem reménykedni, hogy talán el sem jönnek, annyira rossz az idő szerintük, és akkor mehetek vissza a táborba és hagyhatom a csudába az egészet.
Aztán megjöttek. A hosszabb, és nehezebb utat választva jöttek, azért tartott eddig. Ha már ott voltak, és a hangulatuk sem volt rémséges, összeszedtem minden jókedvemet és belefogtam a mondanivalóba, szervezkedésbe. Leraktuk a start és végpontot, majd elindultunk a völgyben lefelé. Esett. Volt esőkabátom, de az inkább a táskámat védte, mint engem. Útközben szét is nyílt a tetej. A lábam még száraz lehetett volna, de az első réten nyakig ért a csalán és egyéb növényzet. Utána már jó volt az út, de a lábamnak annyi volt. A 1998-as mormota tábor mellett leraktam egy másik állomást. Eredetileg egy hatalmas kötelet kellett volna kifeszíteni, hogy azon mászkáljanak, de a nagy kötelünket nem esőre tervezték. Így egy alig 4 méteres, nem túl vastag kötél jutott az állomásnak, hogy találják fel magukat. (Feltalták.)
A következő állomáson igen jót röhögtem. Elvileg tüzet kellett volna csiholniuk 10 perc alatt az arrajáróknak. Az állomás papírján ott volt, hogy legyen az állomáson sok víz, és legyenek óvatosak, száraz az erdő, nem véletlenül van tűzgyújtási tilalom. Ezen aztán lehetett nevetni. Egy kana benzin sem lett volna elég. (A tűzgyújtásból az ügyes dodók esőtáncot csináltak.)
Útközben elmentünk a dodók tábora mellett. Vándortáborban voltak, későn értek a szállásra, nem raktak tüzet. Reggelre nem is tudtak. Szomorú látvány volt. Tűz nélkül az esőben ázó sátrak.
A tócsákat kerülgetve kér dodóval értem el a kis kápolnát, ahol Szent Gellért annyit imádkozott, mig az Ilona-forrásnál, az Oltárkövön pogány áldozatokat mutattak be. Kis kápolna, szép tavacska, sok-sok remek pad. Mindenütt víz. Az állomás már átázott teljesen, hiszen nem volt esőkabátja. Nem tudtam egy szárazfoltot mutatni a környéken, ahova be lehetett volna húzodni. És legalább még két órát ott kell ácsorognia. Nem valami szép kilátás. Igyekeztem lelkesíteni, bár lehet hogy inkább csak nekem szólt az a lelkesítés.
Kettesben másztunk föl a vörös kerszten. Csúszós, sáros emelkedő. Majd az erdőszélen süvöltő szél, le-lefújta az esőkabátom. Szinte mindegy volt már. Áztam fáztam. A kezemet már vörösre festette a már a markomban szétázó kreppapír. A Bakony esőben is gyönyörű, csak nehezebb észre venni.
Leraktam az utolsó pontot is mondtam valami bíztatót és magamban bukdácsoltam tovább a lejtős sáros úton. Amikor kiaggattam az autómata akadályt, alig tudtam masnira megkötni a spárgát. Nem akartak az újjaim rendesen mozogni. Énekelve csuszkáltam le a forrásig, ahol ott állt az első és utolsó akadály. Ők indiították volna a számháborút. Azzal lelkesítettem őket, hogy a verseny után a táborunkba meleg teával várjuk majd őket. A meleg teának már csak az említése is jót tett.
Visszaballagtam a táborba. A két órával korábban kirakott jelzéseim csak fehér foszlányként lógtak ázottan a fákról. Nem voltam biztosa abban, hogy megtalálják a dodók a sziklák közt felvezető ösvénykét.

A táborban lobogott a tűz. Az őrök jó munkát végeztek. Egész éjjel táplálták a tüzet, volt miből. Ebben a táborban nem volt tüzifahiányunk. Az eső elállt, a tűz felmelegített. Első dolgom volt - még a felmelegedés előtt - elintézni, hogy tényleg legyen tea. Először Bégi leszólt, hogy a foglalt a tűzhely, kaja készül ott. Megértem, ő nem érezte át mennyire széjjel lehetnek fagyva a gyerekek. Megoldásként a teát egyszerűen beleraktuk a nagytűzbe. A víz melegedett, én száradtam, lassan a fákról is lecsöpögött a víz. Az életkedvem már a tűz látványától megjött.
Néha hallottunk hangokat messziről. Gondoltuk a számháború zaja jutott el hozzánk. Majd énekszó hallattszott a völgyből. Megjött egyszerre a két nép, ázottan, fázottan, énekelve. ÉNEKELVE!! Erre nem számítottam. Sokkal inkább morcos pofákra, morgásra, hogy mit képzelünk. Nem ez volt. Vidáman énekelve jöttek. (Rosszmájúak azt mondták, hogy azért voltak ilyen vidámak, hogy kölcsönösen mutassák a másik népnek milyen menők. Biztos benne volt ezt is, de akkor is durva, hogy milyen vidáman érekztek.) Jókedvük tovább nőtt, mikor forró tea került a kezükbe. Körbeálltuk a tüzet. Volt aki teát szorongatott a kezében, mások a vizes holmiukat szárítgatták. Közben kitárgyaltuk, ki kit ismer, ki kinek a rokona. Teljes siker, teljes öröm. Még jó, hogy el nem hagytuk.
Kiderült, hogy az állomásoknak szétázott a papírjuk, hiába voltak nylonban. De bemagolták az eredményeket. Tűzet nem raktak, de jártak esőtáncot. A számháború is elmaradt, mert szétáztak a számok. (Ramóban felmerült, hogy mindet mindkét oldalt leragassza celluxszal. Minek, úgy sem fog esni.)
Együtt ebédeltünk finom, meleg borsófőzeléket, majd vidáman elbúcsúztunk.

Ez volt életem legvizesebb akadályversenye. Áztunk, fáztunk. Sok-sok minden módosult, hiába volt minden precízen kitalálva. Igaz, hogy a dodók nem sokkal idősebbek a vakondoknál. De nem vagyok abban biztos, hogy egy idősebb nép vidámabban kiállta volna ezt a próbát. Összességében gondoljon bárki (pl. a Ramó) bármit, nagyon nagyon jól sikerült. (Szerintem)

(Ú, de hosszú lett.)