Mint már említettem, ötödéves lettem. A hatéves képzés ötödik évét taposom. Furcsa, nagyon furcsa. Egyrészt mert nagyon gyorsan telt el ez az öt év (legalábbis visszafele nézve). Az ötödévesek majdnem a legnagyobbak a szeminráiumban. Csak az egy hónap múlva diakónussá szentelendők nagyobbak nálam, de ők már féllábbal kint vannak a szemináriumból. Egész hétvégéket töltenek a plébániájukon. Nincs nagy hagyománya annak, hogy egy felsőbbéves egy alsóbbévest ugráltasson, mégis sokat számít, hogy nagy vagyok. Komoly felelősségem van. Mit látnak a “kicsik”? Mit szabad és mit nem? Jó példával kell elöljárni. Nem lehet elbújni amögé, hogy én egy kis senki vagyok. Ebédnél az asztalnál engem kérdeznek, hogy mi hogy megy. A csoportban nekem kell vezetnem a zsolozsmát. Ha valaki nem ér oda időben sokszor nekem kell valamit mondanom, vagy nem mondanom. Nem tehetem meg, hogy tétlenül nézem mit csinál a másik. Felelősségem van. És ez néha megieszt. Szóljak, neszóljak, mit szóljak?
Ötödéves lettem, és nem érzem magam olyan okosnak, felkészültnek, imádságosnak, szentnek, mint akinek már alig egy éve van a diakónusszentelésig.
Nem én találtam ki ezt az egészet. Én igyekszem tenni a magamét, a többit megoldja aki kitalálta, hogy ez legyen. Együtt talán menni fog.