Ma (kedden) délután mindenki megkapta a maga küldetését. Minden szerda délután és vasárnap este pasztorális gyakorlatra megyünk. Általában 2-en mennek egy-egy plébániára. Egész évben ugyan arra. Ötödévben plébániák helyett egyéb szeretetszolgálatot végzünk. Van aki börtönbe megy, van aki különféle kórházakban, van aki leányanyákkal foglalkozik vagy AIDS-es csoportot vezet.
Ötödéves vagyok. Így hát plébánia helyett én is valami mást kaptam. Izgultam, hogy mi lesz, bár egyiket sem ismerem. Végül elmondta rektorunk, hogy megnyertem a Clinica Ematologia Umberto I-t. Ez egy hematológiai klinika. Giuseppe Di Stefano-val együtt fogok kijárni a kórházba.
Nem tudom milyen lesz. Utoljára talán négy éve jártam kórházban, amikor eltörtem a könyökömet érettségi előtt. Nem ismerem a kórházkat. Ezért kicsit izgulok, hogy milyen lesz. Az izgalom mellett várom is, hiszen mindenki azt mondja, hogy néha nehéz, de a kórház a legszebb. Az meg teljesen természetes, hogy papként ismernem kell a kórházat, leginkább a betegeket, szenvedőket. Most lesz egy évem megismerni. Mondják, hogy a négy emeletből kettő a mienk. A másik kettőt a kórházlelkész látogatja. Nem kell semmit csinálni, csak ott lenni; együtt lenni a betegekkel. Az első emeleten csak gyerekek vannak, sok-sok beteg kisgyerek. A másodikon felnőttek fekszenek. Nekik majd visszük időnként Krisztus Szent Testét. (Hiszen, ha Isten is úgy akarja, december másodikán akolitussá avatnak majd.)
Szerdán 1/2 7-kor kidobnak minket a kórházból. (Már 1/2 4-re ott leszünk.) Igazán nem elkeserítő, hiszen így nem 11-re érek haza, hanem már jóval előbb. Egy kis pihenés nem szokott megártani nekem.

Ez a kórház. Holnap megyünk először. Megismerkedünk az atyával, a kórházzal, a betegekkel. Hajrá, előre!