„kórház” témában:

Mikulás bácsi! Meg kéne halni

Szent Miklós püspök, a Mikulás, senkit nem hagy magára. Megkeres mindenkit, beteget egészségeset egyaránt, hogy puttonyából elővegyen egy kis vidámságot és erőt, amivel ez az életet át lehet vészelni.

Felmondtam

December harmincegyedikei hatállyal felmondtam a Budai Irgalmasrendi Kórházban. Nem leszek többé betegszállító. No nem azért, mert olyan rosszul bántak velem. Mindenki kedves (volt) velem. Legalábbis általában. A vezetőség minden kívánságomat teljesítette (volna, ha lett volna). A nővérkék többször megkínáltak ebéddel. Sőt egyszer meg is sajnáltak, annyi munkám volt. A kollégák, bár igen egyszerű és képzetlen emberek, befogadtak és remekül együttműködtünk. A betegekről meg jobb nem beszélni: sok-sok kedves nénit, bácsit és pár fiatalt is megismertem.

300 méter, két óra alatt - A mentőszolgálat...

"300 méter, két óra alatt - A mentőszolgálat…" - így az MTV egyik hírének címe. Talán megvolt a 200 méter, közel 3,5 óra alatt. Ott voltam.

Újraélesztés

A röntgen ajtajában hagytam a társam a nénit. Én felmentem a következő betegért. Majd a beteggel a röntgen ajtajában várakoztam a sorunkra. Nem tudtam, hogy odabenn mi zajlik. Egyszer csak felpattant az ajtó és a társam eszeveszett tempóban tolta ki a beteget és egy fél pillanat múlva eltűnt a folyosó túlvégén.

Ügyelet

Hajnali négykor a kórház sötét udvarán ócska vasszékeket pakoltunk ki egy teherautóból. Csupán azért, hogy az elhunytat ne kelljen több száz méteren a budai utcák macskakövén szállítani. 

Az első kijáratom

Exit. Annyit tesz mint „kijárat”. A kórházi szakzsargonban az örök kijárat; a halottat nevezik exitnek. Tegnap, életemben először, halottat is cipeltem. Még sosem láttam halottat ilyen közelről.

Harmadik hét a munkában

Tizenegy munkanappal a hátam mögött már tudok ezt-azt mesélni a kórházról. Bár még nem volt rendes ügyeletem, nem dolgoztam a kardiológián, és nem szállítottam exitet.

Első napom az első munkahelyemen

Ma reggel, életemben először munkába indultam. Kórházi betegszállító lettem. Reggel még a munkaügyön és az üzemorvosnál el kellett intéznem ezt-azt, így csak kilenckor tudtam ténylegesen munkába állni. Na majd holnap… (Rendesen hétkor kezdek.)

Kórház

Most jöttem a kórházból. Rég írtam már róla, pedig minden héten járok a betegeimhez, és még mindig nagyon meghatározó élményt jelent nekem.

Látássérült kispap

Tampu Máriusz az Esztergom-Budapesti Egyházmegye negyedéves kispapja. Jófej csángó kispap.

A múltkor focizás közben olyan rosszul találta el a labda, hogy a szemével került összeütközésbe. Bevérzet. Azt remélték, hogy majd magától felszívódik. Nem szívódott. Inkább el kezdett leválni a retina. Több mint egy hónapja történt az eset. Most is kórházban van. Szemműtét. Szörnyű szemnyomás. Szenvedés és fájdalmak. Még van remény, hogy valamennyit látni fog azzal a szemével is.

Kérlek, néha imádkozzatok érte is, hogy - ha az Úr is jónak látja - gyógyuljon meg. Méginkább azért, hogy ez a szenvedés minden nehézségével együtt inkább Isten felé vezesse, mint el tőle.

Zsidók

A kórházban van egy zsidó betegem. A társamnak is van egy, de az övé azt sem tudja, ki volt Izajás. Az enyém igazi zsidó. Eleinte őrjöngött és káromkodott. Legutóbb a zsidóság és a kereszténység legnagyobb hibájáról beszélgettünk.

Egy vasárnap

Regel még előbújt a map egy pillanatra, de aztán esett. Először a kórházban jártam. Ma Norbert atya nem tudott jönni, így kettőnké volt az egész kórház. Ebéd után nem mehettem úszni, pedig már nagyon jól esne. Fényképeznem kellett a focimeccsen. Szentségimádás előtt még be kellett suvasztanom egy furulya próbát. Este még két csoporttal közösen megnéztünk a 23 című filmet. Sok volt ez egy napra.

Kórház a fronton

Már észrevehettétek, hogy ebben az évben a kórház igen fontos helyet foglal el az életemben. Legalábbis, amíg lesz kórház. Kiderült ugyanis, hogy a kórház igazgatósága már évek óta igyekszik kiebrudalni a kápolnácskát, az egyhézat az intézményből. Kórház vagyunk a fronton, meg kell harcolni a jelenlétünkért.

A kórház

Vasárnap van. Megjöttem a kórházból. Végiglátogattam megint a második emeletet. A héten többen hazamehettek. Volt aki csak egy hétre, volt aki hosszabb időre. Volt aki örökre ment Haza.

2,25 év kórházban

Tegnap délután történt, kórházlátogatás közben.
Jártam a szobáról szobára. Az egyikben ott feküdt - mint mindig - egy román lány. Körülötte barátok, rokonok. Mély csönd. A lányon a lélegzést segítő maszk. Halkan szuszog, szemei alig vannak nyitva. Meg-meg remeg. Ez nem a vidám cseverészés lesz. Egy pillanatra megállok az ajtóban, van itt rám szükség, hiszen sok a vendég. A rokon hívott be: tudja atya, nem akar beszélni. Oda állok mögéje és nézem. Próbálom megérteni, felfogni. Oda tuszkolnak az ágy elejébe, a barátnő helyébe. Mit tudok én csinálni? Imádkozni.

A kórház

Máma újra - immáron haramadszor - ellátogattam a kórházamba. A kórház lelkész nem tudott eljönni, így mindent mi csináltunk. No persze még nem gyóntattunk és miséztünk, de 4 emelet csak ránk várt. A vasárnapi menetrend szerint 10-től látogatjuk a betegeket és áldoztatunk. 11:30-kor pedig mise van.

Pasztorális gyakorlat

Ma (kedden) délután mindenki megkapta a maga küldetését. Minden szerda délután és vasárnap este pasztorális gyakorlatra megyünk. Általában 2-en mennek egy-egy plébániára. Egész évben ugyan arra. Ötödévben plébániák helyett egyéb szeretetszolgálatot végzünk. Van aki börtönbe megy, van aki különféle kórházakban, van aki leányanyákkal foglalkozik vagy AIDS-es csoportot vezet.