Már észrevehettétek, hogy ebben az évben a kórház igen fontos helyet foglal el az életemben. Legalábbis, amíg lesz kórház. Kiderült ugyanis, hogy a kórház igazgatósága már évek óta igyekszik kiebrudalni a kápolnácskát, az egyhézat az intézményből. Kórház vagyunk a fronton, meg kell harcolni a jelenlétünkért.

Sok kórház van Rómában. Mi, kispapok is többet látogatunk. Vannak például ketten akik a Tevere kis szigetére járnak minden héten. Az egy nagy kórház. Több mint 300 ágy, mindenféle bajjal, gonddal. Ott az egyház összenőtt a kórházzal. Minden nap van mise, vasárnap több is. Szép látvány lehet, amikor vasárnap reggel 15-20 kispap, szerzetes növendék, apáca hadrendbe áll. Felosztják maguk között a folyosókat, felfegyverkeznek Krisztus Testével, és neki esnek a kórháznak. Mindenkit felkeresnek. Akit lehet lecsábítanak a szentmisére, aki nem tud járni, azt megáldoztatják. Majd a “munka” után összegyűlnek mind a misére.
Az én kórházam nem ilyen. Jó esetben vasárnap van mise. Ez évben már kétszer nem volt, mert a kórház lelkésze lelkigyakorlatot kellett tartson a plébániáján. Mi, kispapok tartottunk Igeliturgiát. A misén van 4-8 ember. Szülők, egy-két orvos/nővér, utcáról betévedő öreg néni. (A betegek nem jöhetnek le.) A bejáratnál, a váróban tartjuk. A föld alatti luk, ahol a kápolna van, már 8 embernek sem kényelmes.
Van egy önkéntes néni, aki intéz mindent a kórházban. Hívták már sok helyre, de azt mondta, hogy marad itt harcolni. Ő meséli nekünk, hogyan áll a kereszténység a kórházban.

Mink van a kórházban? Jogunk betegeket látogatni, áldoztatni. Az a kis luk, mint kápolna. Valamint egy még kisebb luk (kb. 3x6 m) sekrestyének. (Aminek lukas a teteje, undorító. Oda szoktuk lerakni a cuccainkat. Az atya néha oda szokta lefektetni a megfáradt beteg gyerekét látogató szülőt.)
Eddig minden beteg örömmel fogadott. Ha nem is katolikus, vagy ha nem gyakorló katolikus, akkor is szívesen fogad. Gondolom örül, mert fiatal vagyok, vidám vagyok, és őt látogatni jöttem. A dolgozók sosem szóltak nekem semmi rosszat. Általában kedvesen köszönnek. Az egyik takarítónő kifejezetten szimpatizál velünk.
A baj a vezetéssel val. Próbál mindent eltüntetni. Most épp gyógyszer lerakatot akar csinálni a kis sekrestyénkből. Az az ötlete, hogy amikor ott vagyunk (heti párszor pár órára), akkor kölcsönbe kapunk valami szobácskát. (Hosszú távon meg majd megszívjuk.) A kápolnát a még kisebb vizesblokkal szeretné elcserélni. Megbeszélésekre meg elfelejti meghívni az embereinket. Itt kavarnak, ott morognak. Hmm, mi lesz ebből. Nem most kezdték. Már évek óta folyik a harc.
A kispapok jelenléte ezért is fontos, nem csak a betegek miatt, megmutatni, hogy vagyunk, nem futottunk el.

Gondolom Magyarország egyes kórházaiban ennél is rosszabb a helyzet, de azt én nem ismerem. Ezt ismerem, ezt élem minden héten. Ezért írtam le. Itt így mennek a dolgok. Másutt, máshogy.