A röntgen ajtajában hagytam a társam a nénit. Én felmentem a következő betegért. Majd a beteggel a röntgen ajtajában várakoztam a sorunkra. Nem tudtam, hogy odabenn mi zajlik. Egyszer csak felpattant az ajtó és a társam eszeveszett tempóban tolta ki a beteget és egy fél pillanat múlva eltűnt a folyosó túlvégén.

Az idős nénit már nem először vittük a röntgenre vagy ultrahangra. Mindig is nehezen tudott állni, de valahogy csak megállt. A szokásos segítséggel most is felállt. De hirtelen elsápadt és belerogyott a betegszállító karjaiba. Pulzusa nem volt.

A társam volt segédápoló is, így – bár kalapált a szíve rendesen – nem esett kétségbe. Rákiáltott a röntgenesre, hogy azonnal hívjon orvost. Ő igen megijedt és el is rohant valahová. Nem volt idő lefektetni a beteget. Zsupsz bele a tolószékbe, majd egy precíz, kigyakorlott ütés a szegycsont környékére. (Ő ért hozzá. Én nem.)

A pulzusa visszatért. Alig-alig, de visszatért.

Uzsgyi, elindult futva a beteggel. A kardiológiai őrző volt a legközelebb. Feltépte az ajtót és rohant be. A nővérek nagyot néztek, sőt be is szóltak, hogy a beteget miért nem az osztályra viszi. Ő elmondta fél pillanat alatt, hogy mi történt. Erre beindult az élet. Sürögtek-forogtak a nővérkék.

Öt perc múlva újra béke volt az őrzőben. A néni csendesen aludt.

Mi lett volna, ha én maradok ott és a társam hozza le a következő beteget…