Vasárnap van. Megjöttem a kórházból. Végiglátogattam megint a második emeletet. A héten többen hazamehettek. Volt aki csak egy hétre, volt aki hosszabb időre. Volt aki örökre ment Haza.

Akármennyire is furcsa a társaság nagy része igen jó kedvében volt. Köztük az a román édesanya is, aki a héten jött be. A 11 éves és a két éves gyermekét Róma határában hagyta. Ott laknak. Legalább egy hónapig nem láthatja a gyerekeket, mert őket nem engedik be a kórházba. Bizakodó. Édesannya vigyáz a gyerekekre. (Olaszországban élnek a testvérei is. Nem bírták ki egmás nélkül.)

A 746-os szobába is újak jöttek. A román lány minden bizonnyal meghalt.

Ugyan olyan a szoba, mint a többi. Két új beteg. Életerő sugárzik belőlük. Istennel mindent le lehet győzni. Nem hiszem, hogy tudják, hogy mi lett az elődjével. Pár nappal korábban, ugyan abban az ágyban. Mintha mi sem történt volna, beszélgettünk, imádkoztunk, elvittem nekik Krisztus urunk szent testét. Kérte, hogy majd szóljak az atyának, mert gyónni szeretne.

Semmin/senkin nem látszik semmi. Egyedül a román lány román szobatársa került át egy másik szobában, most nincs jól. Egyébként nem erősen emlékezni kell a lányra, semmi nem eméleztet arra, hogy pár napja, abban a szobában valaki elköltözött. Remélem, fel hozzád.