Egyedül imádkozott a sötét kápolnában amikor megjelent előtte a Mikulás. A Mikulás kedvesen megszólította, de ő nem értett belőle szinte semmit. Törve dadogta, hogy ő nem érteni sokat, ő olász. Kellett egy pillanat mire kapcsolt, és a vattaszakállú öregember megszólalt olaszul. Itt a kórházban senki sem érti a nyelvét. A kis öregnek most felcsillant a szeme. Ezért volt értelme három évig Olaszországban élnem. Mondta, hogy szép magyar feleségre talált, azért él itt. Magyarul nem sokat tud de a kórteremben sokat szoktak mókázni.

Kopogtak. Az ügyelete műtős fiú legszívesebben elzavarta volna a kopogót. Este fél nyolc van, mindjárt menni kell műteni. Most meg ez is.

Kelletlenül kinyitotta az ajtót. Ott állt előtte a főnöke. Csak ez hiányzott. „Hogy van?” - kérdezte az ápolási igazgatóhelyettes. Jaj, nem jelenthet jót egy ilyen kérdés.

Még bambán nézett ki a fejéből, amikor az ajtó mögül előbújt a Mikulás. „Hallom maga is rendesen dolgozott, hát sok erőt kívánok az esti munkához. Ezzel a marék szaloncukorral.”

A pillanatnyi döbbenet után fölocsúdott. A görcs nem kínozta többé, szélesen elmosolyodott. „Köszönöm, nem is gondoltam volna.”

Hiába mondták a betegek, hogy ők már öregek ehhez. A Mikulás mindenütt osztatlan sikert aratott. Végül szinte mindenki énekelt legalább egy kicsit. Nincsen kipucolt csizma az ablakban? Egy frissen műtöttnek nem is kell. Elég egy papucs az ágy alatt. A kedves öreg fiatal Télapó Mikulás mindenkinek adott pár szaloncukrot és mogyorót, hogy legyen erejük tovább küzdeni a betegségekkel.

Köszöntek mindent, hálásak voltak egy mosolyért is. Össze-vissza csókolgatták a vattaszakállas betegszállítót.

De a kórház, az kórház. „Tudja, mi nem tudunk énekelni, mert nagyon súlyos műtét előtt állunk.” „Én már innen sosem fogok felkelni, de nagyon köszönöm, hogy hozzám is eljött.” „Mit kívánnánk a Mikulástól? Egészséget.” „Hogy gyógyuljunk meg már.” „Engedjen el kérem, csak ide ki a folyosóra.” „Otthon lenne jó.”

„Mikulás bácsi! Meg kéne halni.”