"Fogtam az ütőerét. Üt. Nem üt. Üt. Azt hittem, néhány perce van hátra, de ő még ötnegyed órát élt. Emberfölötti erő volt benne. Vasakarat volt a sejtjeiben, valami ősi életvágy a szöveteiben; én meg, mint egy porszem, úgy ültem ott. Mint egy semmi, egy senki. Egy tárgy.

Aztán egy utolsó, egy rettenetes, egy felháborodott hördüléssel végre egzitált." (Örkény István: Te édes-édes, részlet)

Hajnali négykor a kórház sötét udvarán ócska vasszékeket pakoltunk ki egy teherautóból. Csupán azért, hogy az elhunytat ne kelljen több száz méteren a budai utcák macskakövén szállítani. 

Exit. Annyit tesz mint „kijárat”. A kórházi szakzsargonban az örök kijárat; a halottat nevezik exitnek. Tegnap, életemben először, halottat is cipeltem. Még sosem láttam halottat ilyen közelről.