„halál” témában:

A befejező imaóra végén ott van mindig: és a jó halál kegyelmét. De úgy egyébként nem sokat foglalkozunk vele. És ez így van jól: az életben az élet a fontos. Az Isten országa már itt a földön közöttünk van. Ha még nem is a maga teljességében. Teszünk-veszünk hát. Szeretünk, izzadunk, elfáradunk, haragszunk, hibázunk, szeretünk, és próbálunk szeretni. Lekuporodva Jézus lábához, vagy a konyhában. És jól van ez így.

Az Úr megállt a temetőnél. Szereti a temetőket: sok-sok csodaszép emlék jön elő olyankor benne. „Életek, küzdelmek, sok-sok szeretet, majd a halál. És aztán… - olyan jóízű nevetés jön rá mindig amikor ez eszébe jut - … aztán szembe kerülnek Velem. Ítélet, vagy hogyan is szokták hívni a papok. Pedig inkább találkozás az. Ahol már időn túl együtt van múlt és jelen, minden amit tett és leginkább ami ő, és aki ő (mármint az elhunyt), és én aki én vagyok (mármint az Isten), és hirtelen mindenre fény derül, és … és az a bamba kép, ahogy rájön, hogy … Oh, olyan jó dolog Istennek lenni.” - engedte el magát az Úr. Most viszont nem a már élő halottak miatt jött, hanem megnézni Mészáros Gabriellát (ifjúkori nevén Faragót) és Szentmihályi Gábort (született Faragót). Oh, hogy micsoda gyűlölet tudott bennük lenni! Féltestvérek. Nem vér szerint, hanem úgy valójában.

Valahol a lefagyott erdők mélyén a legjáratlanabb völgyekben töri a soha-létre-nem-jövő utat. Elkeseredetten, fájdalmasan, gyötrődve és meggyötörten. Rettegve és szégyellve. Azt is és az ellenkezőjét is. Már nem is vonyít fel a mindenségig, ahogy annyiszor tettük. Itt meg készülnek a „legrosszabbra”. Ugyan már. Nem a halál a legrosszabb.

Aki válaszol: Nemeshegyi Péter SJ

Egy kis barna béka úgy gondolta, hogy átkel az úton. Ugrott kettőt bátortalanul, majd megállt. Nem történt semmi. Még kettőt. Vumm, egy autó elhúzott tőle tíz centire. Kicsit megijedt és visszaugrott egyet. De nem hagyta annyiban: újabb két ugrás előre, majd egy pillanat várakozás. Újabb ugrás. De ekkor kikerült engem egy kamion. Egy-két-három kerék zúzta szét a kis béka minden álmát. Se vér, se trancsír: szinte semmi sem maradt belőle. Értelme, mondanivalója, lényege nincs. Csak egy kis történet. Ezt láttam, amíg megigazítottam a fejemen a kendőt.

Senki nem ért semmit

Egyedül imádkozott a sötét kápolnában amikor megjelent előtte a Mikulás. A Mikulás kedvesen megszólította, de ő nem értett belőle szinte semmit. Törve dadogta, hogy ő nem érteni sokat,

A röntgen ajtajában hagytam a társam a nénit. Én felmentem a következő betegért. Majd a beteggel a röntgen ajtajában várakoztam a sorunkra. Nem tudtam, hogy odabenn mi zajlik. Egyszer csak felpattant az ajtó és a társam eszeveszett tempóban tolta ki a beteget és egy fél pillanat múlva eltűnt a folyosó túlvégén.

 "Fogtam az ütőerét. Üt. Nem üt. Üt. Azt hittem, néhány perce van hátra, de ő még ötnegyed órát élt. Emberfölötti erő volt benne. Vasakarat volt a sejtjeiben, valami ősi életvágy a szöveteiben; én meg, mint egy porszem, úgy ültem ott. Mint egy semmi, egy senki. Egy tárgy.

Aztán egy utolsó, egy rettenetes, egy felháborodott hördüléssel végre egzitált." (Örkény István: Te édes-édes, részlet)

Hajnali négykor a kórház sötét udvarán ócska vasszékeket pakoltunk ki egy teherautóból. Csupán azért, hogy az elhunytat ne kelljen több száz méteren a budai utcák macskakövén szállítani. 

Exit. Annyit tesz mint „kijárat”. A kórházi szakzsargonban az örök kijárat; a halottat nevezik exitnek. Tegnap, életemben először, halottat is cipeltem. Még sosem láttam halottat ilyen közelről.

Vasárnap van. Megjöttem a kórházból. Végiglátogattam megint a második emeletet. A héten többen hazamehettek. Volt aki csak egy hétre, volt aki hosszabb időre. Volt aki örökre ment Haza.

Tegnap délután történt, kórházlátogatás közben.
Jártam a szobáról szobára. Az egyikben ott feküdt - mint mindig - egy román lány. Körülötte barátok, rokonok. Mély csönd. A lányon a lélegzést segítő maszk. Halkan szuszog, szemei alig vannak nyitva. Meg-meg remeg. Ez nem a vidám cseverészés lesz. Egy pillanatra megállok az ajtóban, van itt rám szükség, hiszen sok a vendég. A rokon hívott be: tudja atya, nem akar beszélni. Oda állok mögéje és nézem. Próbálom megérteni, felfogni. Oda tuszkolnak az ágy elejébe, a barátnő helyébe. Mit tudok én csinálni? Imádkozni.