„munka” témában:

Tradíció és modernitás, a kétkezi munka és az okos technológiák különleges együttélése tapasztalható meg a szegedi Szent József templomban. A kertet kisvasút szeli át, a műhelyben a templomigazgató lézergravírozóval készít hűtőmágneseket, a sekrestyében bonyolult digitális kapcsolótábla működteti a fűtő-, hűtő- és világítórendszert. Elek László meggyőződése, hogy a barkácsolás, de a technika modern vívmányai is képesek közelebb segíteni a híveket a Jóistenhez.

Sok nekem ez az öt idősík. Lassan év vége, így kezdődhet a reflexió. Közben terveznem kell az őszt és a 2013/14-es tanévet. Pedig még keményen zajlik az iskola. Egyik pillanatban a távoli célokat boncolgatom, a másikban magamat elemzem, miközben éppen hittanórát kell tartanom.

239 napja nem írtam semmit a naplómba. Azóta élek Miskolcon. Minél kevesebb az esemény, annál többet írok. Most az események nyertek.

Melónak sikertelen, esküvőnek gyönyörű.

Ma végre a kezembe kaptam. Már december 16 óta úton volt. Most itt van a zsebembe. Bármikor kocsiba ülhetek és uzsgyi: irány a nagyvilág.

Mivel hidegben nem szeretek várakozni a buszra, ezért inkább kerékpárral közlekedem. Legalábbis részben. Elgurulok a hűvösvölgyi végállomásra, ott lerakom a bicót és buszra ülök. De pont fordítva mint a többség: a városban kerékpározom és Hűvösvölgy környékén buszozom.

Most arról kellene írnom, hogy milyen az új munkahelyem. Ám nem tudok olyan szabadon írni az ÖKU-ról, hiszen szinte minden olvasómnak köze van ehhez az általános iskolához.

Egyedül imádkozott a sötét kápolnában amikor megjelent előtte a Mikulás. A Mikulás kedvesen megszólította, de ő nem értett belőle szinte semmit. Törve dadogta, hogy ő nem érteni sokat,

December harmincegyedikei hatállyal felmondtam a Budai Irgalmasrendi Kórházban. Nem leszek többé betegszállító. No nem azért, mert olyan rosszul bántak velem. Mindenki kedves (volt) velem. Legalábbis általában. A vezetőség minden kívánságomat teljesítette (volna, ha lett volna). A nővérkék többször megkínáltak ebéddel. Sőt egyszer meg is sajnáltak, annyi munkám volt. A kollégák, bár igen egyszerű és képzetlen emberek, befogadtak és remekül együttműködtünk. A betegekről meg jobb nem beszélni: sok-sok kedves nénit, bácsit és pár fiatalt is megismertem.

A röntgen ajtajában hagytam a társam a nénit. Én felmentem a következő betegért. Majd a beteggel a röntgen ajtajában várakoztam a sorunkra. Nem tudtam, hogy odabenn mi zajlik. Egyszer csak felpattant az ajtó és a társam eszeveszett tempóban tolta ki a beteget és egy fél pillanat múlva eltűnt a folyosó túlvégén.

Exit. Annyit tesz mint „kijárat”. A kórházi szakzsargonban az örök kijárat; a halottat nevezik exitnek. Tegnap, életemben először, halottat is cipeltem. Még sosem láttam halottat ilyen közelről.

Tizenegy munkanappal a hátam mögött már tudok ezt-azt mesélni a kórházról. Bár még nem volt rendes ügyeletem, nem dolgoztam a kardiológián, és nem szállítottam exitet.

 Már majdnem nekiültem megírni talán több bejegyzést is. De már megint este tizenegy van, s holnap is negyed hatkor kell kelnem. Megyek dolgozni. Megjövök fél négyre, alszom két órát. Majd pedig élem világom hattól este tízig. Ebbe kell mindennek beleférnie. Aztán kezdődik elölről. Nem baj, mindjárt itt a péntek.

A munka egyébként jó. Kissé fárasztó, de nem túlságosan. Rohangálni kell és betegeket ide-oda vinni. Akit egyszer is szállítottam az már elmosolyodik amikor reggel találkozunk és köszönök neki. Ezért már megéri.

Ma reggel, életemben először munkába indultam. Kórházi betegszállító lettem. Reggel még a munkaügyön és az üzemorvosnál el kellett intéznem ezt-azt, így csak kilenckor tudtam ténylegesen munkába állni. Na majd holnap… (Rendesen hétkor kezdek.)