„öröm” témában:

Fábián Béla polgármester éppen a hivatala felé hajtott hatalmas fekete autójával, amikor meglátta az idegen biciklistát. Figyelte egy darabig, hogyan küzd meg az emelkedővel, majd büszkeség töltötte el, amikor látta hogy a biciklista éppen az újonnan elkészült biciklis pihenőben áll meg szusszanni. Csakhogy valami nem stimmelt: az automata fékbeállító és nyomás ellenőrző nem indult el. Ezért gyorsan odahajtott segíteni. No nem a puszta jószándék vezette, hanem a versenyszellem. Amióta a falut kettéválasztották és végre úgy polgármesterkedhetett ahogy akart, le se vette a szemét az egykori falu másik feléről, ott az Út túloldalán. Mindenáron be akarta bizonyítani, hogy az ő faluja a jobb, hogy ő csinálja jobban. Lendülettel megszervezte az oktatást, optimalizálta a most már csak fele akkora népességet kiszolgáló egészségügyi hálózatot, a túloldalon maradt focipálya helyébe pedig egy egész kis stadiont épített, ki tudja milyen pénzből. Valahogy a mutatók mégsem lettek olyan jók. „Oh, a túloldalt ragadtak a gazdagok, meg az értelmiségiek” - nyugtatta magát. De nem nyugodott meg. Ezért végül új mutatókat talált, hogy azokkal igazolja magát, mert szüksége volt az önigazolásra. A boldogság indexre talált rá, és el is kezdte használni. Szakembereket kért föl, hogy mérjék és segítsék a boldogságot. Fábián Bélának legelőször is a polgármesteri hivatalt kellett megváltoztatnia. A szakemberek előírták neki, hogy milyen visszajelzéseket kell adnia, hogy hogyan viszonyuljon a munkatársak hibáihoz és mit kell tennie, ha Piroska néni bekopog, hogy már megint nincs mit ennie, mert valahogy megint eltűnt a nyugdíja. (Természetesen senki nem nyúlt a nyugdíjához. Csak hát eljátszotta az egészet betelefonálós műsorokban.)

Play Song [swf file:http://eleklaszlo.hu/files/mp3/gj/bach.mp3]

Ilyen volt a sitkei Szentjánosbogár tábortűz belülről.

Kell legalább két sör ahhoz, hogy komolyan lehessen beszélgetni. Nem az alkohol miatt.

A Waigand közösséggel családias volt a Húsvét. Esztergomban ünnepélyes. Mátraszőlősön Krisztus támadt fel.

December 26-án végre újra együtt volt az egész család. Papa, mama, hat testvér, férjek és egy feleség, valamint három plusz egy kis gyerek.

 Már majdnem nekiültem megírni talán több bejegyzést is. De már megint este tizenegy van, s holnap is negyed hatkor kell kelnem. Megyek dolgozni. Megjövök fél négyre, alszom két órát. Majd pedig élem világom hattól este tízig. Ebbe kell mindennek beleférnie. Aztán kezdődik elölről. Nem baj, mindjárt itt a péntek.

A munka egyébként jó. Kissé fárasztó, de nem túlságosan. Rohangálni kell és betegeket ide-oda vinni. Akit egyszer is szállítottam az már elmosolyodik amikor reggel találkozunk és köszönök neki. Ezért már megéri.

Az idő egy nagyon fura dolog. Néha egy hét gyorsan eltelik, máskor meg rögtön véget ér. Előre felé szinte minden messze, hátrafelé nézve olyan gyorsan rohan.
Az elmúlt hetem nagyon-nagyon hosszú volt. (A naplómban több mint harmincöt teljes oldal.) Ez kivételesen nagyon nem zavart. Sőt végtelenül (tényleg) hálás vagyok az Úrnak érte. Nem is tudtam, hogy lehet az ember egy hétig ilyen boldog. Nem gondoltam valaha is, hogy érezhetem magamat az Úrhoz ilyen közel ilyen sokáig.

Hosszas dulakodás után, azt mondtam az Úrnak, hogy jó. Legyen, ahogy szeretnéd, még ha ez hirtelen nagy váltással is jár. Nem azon folyt a vita, hogy hív-e vagy sem. Az csak látszat kötözködés volt, hogy ne kelljen változtatni. De végül kimondtam.

S ezzel megpördült a világ. Azt hiszem eddigi életem legszebb, legboldogabb, legbiztosabb, leg leg leg napjaimat élem. Jöjjenek példák, hogy miben nyilvánul ez meg. (Nem fontossági sorrendben.) (Elég furcsára sikerült ez e bejegyzés. Nagyon nehéz leírni ami most bennem megy.)

Esett az eső. Van, hogy nem lehet semmit tenni; el kell ázni. Mivel nem volt választásom, örültem neki. Az alsógatyámból is facsartam a vizet.