A Waigand közösséggel családias volt a Húsvét. Esztergomban ünnepélyes. Mátraszőlősön Krisztus támadt fel.

A XIII. századi kis templomba belépett a pap a húsvéti gyertyával. Teljes volt a sötétség. Az üres templomban visszhangzott minden lépés. „Krisztus világossága!” – kiáltotta a pap a sötétségbe, és a nép felelete után el kezdett terjedni a gyertya lángja. Az oltárnál megfordultunk és a magasba tartotta a pap a feltámadt Krisztust jelképező gyertyát. „Krisztus világossága!” Lassan áradt be a nép a templomba; terjedt a fény és válaszolták: „Istennek legyen hála!” Amint betöltötte a sok-sok gyertya fénye a templomot, felkapcsolták a lámpákat és a gyönyörű fényben megszólalt a húsvéti örömének, az exultet.

Az egyetlen hang betöltötte a teret. „Érezze meg az egész nagy világ: már tovatűnt a bűnnek árnya!” Borzongató érzés volt énekelni, hogy a sötét, a bűn, a gonosz immár nem úr fölöttünk, mert Krisztus átvette bűneink nekünk járó következményeit, majd legyőzte a halált. Ahogy a mátraszőlősi templom freskóján látható: Jézus lement a halál legsötétebb bugyraiba és kézen fogta Ádámot és Évát. „Ó kimondhatatlan szeretet és jóság, hogy a szolgát megmentsed, Fiadat sem kímélted érte.” Zengett, zengett, csak zengett. Isten él, Isten szeret, csak azért is, akkor is, sőt.

Az olvasmányok után előállt a zsoltáros és megkérte a papot, hogy ezen a szent éjszakán adja vissza nekünk a dicsőséget, hogy újra zenghessük az Úrnak. A kicsiny templomban újra megszólalt az orgona: zúgott, búgott, s közben ráztuk a csengőket, kolompokat, harangokat. Közben meggyújtottam az oltáron árválkodó két gyertyát is, és magával ragadott Isten dicsőítésének mámora. Meghatott.

Pár húsvétot megéltem már. Szerettem és igyekeztem figyelni a szertartásokon. De érzelmeimben még sosem fogott meg ennyire a feltámadás ünnepe, mint ezen az éjszakán. Átjárt az öröm.

Krisztus feltámadt!

Valóban feltámadt!