Meghalt a pásztor, szétfutott a nyáj.

Csak a szeretett tanítvány maradt ott a keresztnél. Ő közelről nézte végig Jézus haláltusáját. Magába roskadt? Felfogta egyáltalán? Az anya az ő vállán zokog, de nem tud semmi vigasztalót mondani, mert még magában sem tiszta a történet. Ahogy lassan tudatosul benne, hogy Jézus meghalt, hogy tényleg vége minden álmuknak, úgy kezd egyre jobban fájni ott benn valami, egyre nőtt a Khaosz a lelkében.

Júdás a kötelet bogozta: „eladtam az egyetlen igaz embert, aki tényleg szeretett. Én öltem meg. A kezükre adtam, a halálba küldtem. Pedig ő jó volt. És ha tényleg a Messiás volt? Eladtam. Nincs az az Isten, aki ezek után szerethet engem.” Ilyen gondolatokkal nem tudott élni. Felkötötte magát.

Péternek is forgott a feje, dühöngött a lelke: „megtagadtam, letagadtam. Őt, a Mestert. Nem fogtam pártját. Ő megmondta. Még mielőtt a kakas. Hogy az a kakas. Talán jobb vagyok mint Júdás? El nem adtam, de nem is voltam mellette. Három közös év. Egy csapással elszállt. Megtagadtam?!! Mondják, hamar meghalt a kereszten. Mint egy bűnöző. Vajon eltemették már? Én meg otthagytam. Megtagadtam. Őt.”

A maradék kilenc hol volt? Ki merre látott, széjjelfutottak. Rettegtek: „csak el ne vigyenek engem is. Jézus csodálatos ember volt. Talán már ki is végezték. Meg kellene tudni. Nem, nem lehet. Biztosan megismernek és eltesznek láb alól engem is. Kellett mindig az írástudókat és a farizeusokat szidnia. Pedig, ha hagyta volna, hogy királlyá tegyük. Csak eszükbe ne jusson, hogy én is vele voltam.”

Nagypéntek este szétfutott a nyáj. Vajon csöndes elmélkedéssel töltötték az éjszakát? Vagy remegve, álmatlanul forogtak az ágyukban? Vagy egyszerűen ittak és ittak, amíg el nem felejtették azt a káoszt ami a lelkükben zakatolt? Egyik ital a másik után, míg a telihold fényében látszó üres kereszt teljesen el nem homályosult. Akkor kiesett a korsó a kezükben, s a város különböző pontjain egyszerre koppant fejük az asztalon nem várva semmit.