:) :) :)

Az idő egy nagyon fura dolog. Néha egy hét gyorsan eltelik, máskor meg rögtön véget ér. Előre felé szinte minden messze, hátrafelé nézve olyan gyorsan rohan.
Az elmúlt hetem nagyon-nagyon hosszú volt. (A naplómban több mint harmincöt teljes oldal.) Ez kivételesen nagyon nem zavart. Sőt végtelenül (tényleg) hálás vagyok az Úrnak érte. Nem is tudtam, hogy lehet az ember egy hétig ilyen boldog. Nem gondoltam valaha is, hogy érezhetem magamat az Úrhoz ilyen közel ilyen sokáig.

Nem azért döntöttem az Úr hívása mellett, hogy ilyen boldog legyek. Nem is vártam, hogy az leszek. Ez az Isten hatalmas ajándéka, amit meg nem érdemlek, de azért nagyon megköszönöm neki. És ha majd jönnek nehezebb időszakok, amik előbb-utóbb biztosan jönnek, akkor majd meríthetek ebből a hétből.

 

Múltkor megírtam történetemet és örömömet. Arra számítottam, hogy rengetegen fogják elolvasni, hiszen mindenkit elég váratlanul érhetett a hír, hogy jezsuita szeretnék lenni. Arra viszont egyáltalán nem számítottam, hogy ilyen sokan fognak reagálni rá. Kaptam két halom levelet. Ráadásul – ami még jobban meglepett – sokan olyan dolgokat is megírtak, amikre álmomban sem gondoltam. Nagyon-nagyon köszönöm mindenkinek. Itt kérek elnézést azoktól, akiknek nem tudtam válaszolni, vagy csak nagyon felületesen. De mindet elolvastam és nagyon-nagyon hálás vagyok értük.

 

Sokan kérdezték, hogy most hogyan lesz tovább. Maradok-e Rómába, vagy hazamegyek? A másik nagy kérdés az volt, hogy miért is pont a jezsuitákhoz szeretnék menni. Mi az amit náluk keresek, ami megtetszett bennük?

Hmmm. Az elsőre jóval egyszerűbb pár mondatban válaszolni, így az a válasz már kész van. A második kérdésre is fogok válaszolni írásban, csak türelem. (A fejemben azért már régen meg van, csak értelmes mondatokba kell önteni.)