„mise” témában:

A covid miatt nem mehettünk misére, ez mégis vezethetett (volna) megújuláshoz például a családon belüli imádság terén. Erről írtam a jezsuita blogon.

A sötétben a hullámok át-átcsaptak a korláton. Az eső és az óceán eggyé válva áztatta a télikabátomat. Hamar bemenekültünk a Piros Papagájba vacsorázni. Így töltöttük a hétvégét a (szűken vett) közösséggel, Cohassetben.

Friss nagy hír hogy a Magyar Katolikus Püspöki Kar Titkársága szóban elvileg támogatja egy tervezett digitális misekönyv használatát a liturgiákon. Persze még csak szóban és elvileg, és kikötések is vannak. Ám így már érdemes nekifogni.

A miskolci különleges, azaz igazán hagyományos ádventi hajnali misékről írtam a jezsuita.blog.hu-ra:

Az új-zélandi püspöki kar megtiltotta, hogy a papok (Új-Zélandon) kütyükkel (iPad, Tablet, stb.) misézzenek, zsolozsmázzanak. Antonio Spadaro jezsuita (a Tömegkommunikáció Pápai Tanácsa konzultora) ismertette a tiltást és hozott egy-két érvet mellette kérdés feltevésként, amiből érdekes vita lett, bár a Magyar Kurír talán kicsit másképp tálalta. Íme az én megjegyzésem/véleményem.

A pozsonyi szlovák jezsuiták után meglátogattuk Szatmárnémetiben a román jezsuitákat is. Itt is előkaptuk minden nyelvtudásunkat, így gabalyodott össze francia, spanyol, olasz, román és magyar szó. Végül a magyarok mondták, hogy mulţumesc, amire a románok felelték, hogy szívesen.

Az első pihenő nap. Újra belevethettem magam a modern világba. Volt fürdőm, ágyam, internetem, projektorom. Minden, ami kellhet. Nem biztos, hogy annyira kell.

Tegnap éjnek évadján Prága főterén üldögéltem egy padon. Mellettem néger csávók beszélgettek négerül. (Nem néztek ki turistáknak). A téren zajlott az élet. Én pedig a neten néztem, hogy hol is vagyok tulajdonképpen.
Az előbb minden turista a városháza tornyát nézte, hátha tizenegykor is elvonulnak az apostolok. (A wikipédia szerint minden órában így tesznek.) Nem történt semmi, csak elütötte a toronyóra a huszonhármat. Épp elég megdöbbentő ez is: a huszonhármat ütötte el, nem a tizenegyet. Hallottatok már ilyet?

Ez a hely nem olyan elegáns mint a tegnapi. Ráadásul nem is vagyok eléggé messze a tegnapi szállástól. És fázom is egy kicsit. No sebaj, mindjárt kész a teám és belebújok a hálózsákomba.
Furcsa volt ez a mai nap is. Kerekeztem, meg szenvedtem majd röpültem újra. Pedig a terep végig ugyan olyan volt. Hullámvasút. Fel és le. Le és fel. Kicsit fel, nagyot le. Nagyot fel, kicsit le. Rossz úton fel, jón le. Kanyargósan fel, egyenesen le. Falu volt fenn, vagy falu volt lenn. Erdőben fel, mezőn le. Változatlan változatosság: hullámvasút.

Nové Zámky után tovább romlott a helyzet. A végtelen síkságot ugyan sűrűbben szakította meg egy-egy falu, cserébe viszont felerősödött a szél, fekete fellegek gyülekeztek és a lábam is belefáradt a munkába. Végül mégis messzire jutottam és ágyban alszom.

A Waigand közösséggel családias volt a Húsvét. Esztergomban ünnepélyes. Mátraszőlősön Krisztus támadt fel.

Meghalt a pásztor, szétfutott a nyáj.

Az áprilisi A Szív újság a csodáról szól. Még nem olvastam, de nem lehet rossz. Velem is megesett egy csoda. Megint.

A kántor hamis volt. A passió össze-vissza csúszkált. Ráadásul állva hallgattuk meg. A kereszthódolathoz hívó hármas intonáció borzasztó magasra sikerült. Krisztus meghalt. Mégis.

Csendes délelőttöt tartunk. Mellettem a misekönyv és egy kancsó tea. A plébánia kis ablakán túl virágzó fa, mögötte a Mátra. Friss szelő járja át a szobát. Íze van a levegőnek. Egy ajtóval arrébbról átszűrődik Jézus éneke: „beteljesedett”. Így telik el a késői ébredés utáni két óra: csendesen, nyugodtan, Istennel, gyönyörűen.

Benyögtem nagy szövegeket a teáról, de kiderült, hogy a srác tényleg érthet hozzá. A furulyás lány pedig lapult és letagadott mindent, majd pedig olyan gyönyörűen rögtönzött és alkalmazkodott, hogy az állam leesett.

A Regnum főünnepére; december nyolcadikára (Szűz Mária szeplőtelen fogantatása) évek óta nem tudtam elmenni. Pedig egyesek szerint „regnumi az, aki ottvan mindig decnyolcon”. Jó-jó, nem rám gondolt. Én kivétel vagyok.

Nem volt még 24 órája, hogy a gépem leszállt Rómában. Már beköltöztem az új szobámban, de még nem éreztem magam otthon, hiszen a nyolc láda kibontva széttúrva ott hevert a szoba közepén. Még nem húztam fel az ágyam, még nem kerestem elő a pizsamám. Úgy aludtam el, ahogy ért az éjfél. Reggel álmosan kászálódtam ki az ágyból. Nem túl jó kezdet. valahogy rendbe szedtem magam és rohantam a misére, hogy el ne késsem.

Azt hiszem szombat volt. Pont búcsú volt aznap. Mi nem a búcsús misére mentünk, hanem még a reggelire. Nem voltak még sokan. Borongós, de szép reggel volt. Lehet, hogy csak azért, mert már a célban voltunk. A mise közben megjött Balláék mamája is, meg Tündi is, meg sok tiszta ruha Borinak, mert ő azért nagyon vágyott arra is. (És ő nem jött haza velünk.) Mise után egyik ferencessel beszélgettünk a kegytárgybolt előtt. Ez csak azért fontos, mert nem sokkal később ez az atya adta össze Tündit és Márkot.

Éjjel volt. Felébredtem arra, hogy kopog az eső a hálózsákomon. Én nem akartam beengedni, de akkor is kopogott. Az ösztönök intettek, hogy fel kell kelni. Kapkodás. Ébredés. Most mi lesz? Húzzuk fel a ponyvát? Végül a passzivitás nyert. Azt mondtuk, hogy nem esik nagyon és talán lassan elmúlik. Abba is hagyta egy picit, de nem lehettünk biztosak abban, hogy nem fog rázendíteni újra. Azért mégiscsak visszafeküdtünk, és aludtunk reggelig. Én legalábbis nagyon jól aludtam tovább. (Többek panaszkodtak a kényelmetlen földre, vagy a hidegre.)