„USA” témában:

Fehér alapon két széles zöld háromszög. Narancs és sárga három négyzetméteren. Össze-vissza mozdulatok. No meg a levizelt rézlemez.

Azt hiszem gyerekkori álmom volt, csak sosem vettem komolyan, mert oly elérhetetlen volt. Legalábbis annak látszott.

A 22-es szobából panorámás kilátás nyílik a cohasset-i öbölre és a bejárat szikláit messze őrző Minots Ledge világítótoronyra. Beleszerettem, na meg egy téli hobbi is jól jött, úgy hogy elintéztem, hogy az óráimon is a torony lábát mosó hullámokat nézhessem.

A múltkor megkérdeztek arról, hogy itt mit is gondolnak a francia mészárlásról. Én meg válaszoltam. Csak nem pont a kérdésre.

A sötétben a hullámok át-átcsaptak a korláton. Az eső és az óceán eggyé válva áztatta a télikabátomat. Hamar bemenekültünk a Piros Papagájba vacsorázni. Így töltöttük a hétvégét a (szűken vett) közösséggel, Cohassetben.

Hirtelen felindulásból bevállaltam. (Erre felé adják magukat az ilyen felbuzdulások.) Végre-péntekre készültünk ahol negyven jezsuitát kellett desszerttel ellátnom. (Kihívás kihívás, de pont nekem való.) Felírtam egy cetlire a szükséges hozzávalókat és a nagybevásárlás során majdnem mindent megvettek. (Továbbra sem szeretek vásárolni menni, utána járni. Talán soha már.) Élesztőért még az este külön elkocsikáztak egy másik boltba. (Nem nagy gesztus, de a természetessége olyan széppé tette az estém.)

Nagyon boldog vagyok: testem, lelkem, elmém a helyén van, és megfelelő mértékben meg is dolgoztatik. Nagyon kivagyok: testem, lelkem, elmém idegen helyen van, és erején felül meg is dolgoztatik.

Két hete érkeztem Bostonba. A csomagom két nappal később. A lelkem még úton van.

Mire bejutottam már kezdődött a beszállás a frankfurti járatra, de a sor jó hosszú volt. Reméltem, hogy ennyi még belefér: futottam egy kört. Nem találtam és a helyiek sem ismerték. Talán nincs is. A sor egyre fogyott. A mobilból próbáltam kicsikarni a választ. Döcögve, de csak meglett a Folqa stand. Gyorsan: hátha van még annyi időm. És forintom.

Hiába vagyok jezsuita, hiába tudják, mikor érkezem, hiába ígérik, hogy várni fognak. Egy rendházba az első bejutás — legyen az a világ bármely pontján — mindig körülményes. Nem hallják, nincsenek otthon, nem figyelnek. Bármi előfordulhat. És elő is fordul. Itt kijöttek ugyan elém a repülőtérre, csak se táblát nem tartottak, sem nem kerestek fennhangon kiabálva. 

6722\ km, vagy ahogy itt mondják: 4177 mérföld. Hat időzóna. A hangnak több mint hat óra út. A lelkemnek pedig legalább két hét. Új világ. Soha ilyen messze még nem jártam lebontásra váró családi házunktól.