„jezsuita” témában:

Vannak munkáim, projektjeim, terveim, álmaim, amiknek mintha lenne fele. De ami igazán fontos az ma is egészen elérhető. Ezért próbálok minden nap “egészúton” lenni: úgy élni, hogy a nap önmagában is egész legyen. Nem csupán azzal, hogy ma is letettem valamit az asztalra, inkább azzal, hogy ma is szerettem. Sőt: ma is engedtem magam szeretni. És nem csak Isten által.

Rengeteg féle kábelem, átalakítóm, csatlakozóm van. A legtöbbet csak nagyon ritkán veszem elő, de olyan jó hogy ha éppen szükség van a szolgálatomhoz valamire, akkor számíthatok magamra: lesz megfelelő kábelem.

Tudom, hogy ez a hó nem az a hó. Tudom, hogy nincs itt: elvitték, elhamvasztották. Tudom, hogy egy lépéssel se vagyok hozzá közelebb itt a hegyen, mint bárhol másutt a világban. Tudom, hogy feltámad. Tudom, hogy az Úrral van együtt. És végre igazán boldog.

Amikor lerogyhatok egy székre a sarokba és nem kell tennem semmit. Csak ülök és vagyok. Mégis akad egy tál meleg leves vagy egy jó habos kávé, egy meleg radiátor vagy egy megcsillanó napsugár, egy őszinte szó vagy csak közös csönd, egy régi történet vagy aktuális vágyak és remények. Megélem hogy szeretve vagyok, amikor nem küzdök egymagamban, hanem engedem hogy legyek, engedem hogy legyünk. Azt hiszem olyan sokan és sokat szeretnek engem, hogy még bőven van mit megélnem. Meg is próbálom.

Szentelésem kapcsán a Trauttwein Éva beszélgetettem velem a Magyar Kurírtól: Elek Lászlót nemrég szentelték pappá, és augusztusban ünnepelte elköteleződését. Kórházban és iskolában dolgozott tanulmányai alatt, több egyházi weboldal fejlesztője. Életútjáról kérdeztük.

Ezt nem én írtam. Bár van benne idézet tőlem. Szelenge Judit, aki a cikket írta, idézi Ternyák Csaba érsek atyát, aki engem szentelt, aki idézi a honlapomat, amit most olvasol, ahol bemutatkoztam. Jöjjön hát a szenelésemről szóló beszámoló a Magyar Kurír oldaláról.

Az Egyház élő közösség. Sohasem állhat meg, haladnia kell. De a haladás célja az Egyház egész útjának a célja: maga Jézus Krisztus – mutatott rá Erdő Péter bíboros, prímás május 12-én a Jézus Szíve jezsuita templomban bemutatott szentmisén, melyben diakónussá szentelte Elek László jezsuitát.

Az alábbi hatvan másodperc házifeladat gyanánt készült. De félreérthető életcél videó is lehet.

A múltkor megkérdeztek arról, hogy itt mit is gondolnak a francia mészárlásról. Én meg válaszoltam. Csak nem pont a kérdésre.

A sötétben a hullámok át-átcsaptak a korláton. Az eső és az óceán eggyé válva áztatta a télikabátomat. Hamar bemenekültünk a Piros Papagájba vacsorázni. Így töltöttük a hétvégét a (szűken vett) közösséggel, Cohassetben.

Hirtelen felindulásból bevállaltam. (Erre felé adják magukat az ilyen felbuzdulások.) Végre-péntekre készültünk ahol negyven jezsuitát kellett desszerttel ellátnom. (Kihívás kihívás, de pont nekem való.) Felírtam egy cetlire a szükséges hozzávalókat és a nagybevásárlás során majdnem mindent megvettek. (Továbbra sem szeretek vásárolni menni, utána járni. Talán soha már.) Élesztőért még az este külön elkocsikáztak egy másik boltba. (Nem nagy gesztus, de a természetessége olyan széppé tette az estém.)

Hiába vagyok jezsuita, hiába tudják, mikor érkezem, hiába ígérik, hogy várni fognak. Egy rendházba az első bejutás — legyen az a világ bármely pontján — mindig körülményes. Nem hallják, nincsenek otthon, nem figyelnek. Bármi előfordulhat. És elő is fordul. Itt kijöttek ugyan elém a repülőtérre, csak se táblát nem tartottak, sem nem kerestek fennhangon kiabálva. 

Robert Dolinar szlovén jezsuita testvér vezetésével megújult a miskolci rendházunk kápolnája. December 11-én ünnepi szentmise keretében Palánki Ferenc egri segédpüspök megáldotta.

Egy ágy, egy asztal, kis konyhaszekrény, és a kályha. Terasz. Az kötelező: hintaszékben olvasgatni, naplementébe bámulni. Szóval nyugatolva. Vagy keletelve. Sőt: hegytetőn, és akkor mindkettő. Víz kell. Max. tíz percre. Áram nem kell, legalábbis ha csak egy-egy hétre. Kilátás létszükség. Nem kell szép, csak nagy: tér kell. Ahol röpködhet a benti. Lehet az domb, hegy, folyó vagy óceán. Egy kis kőkápolna sekrestyéjeként már a tökéletesség.

Bellovics Gáborral, a frissen fogadalmazott jezsuitával, tavaly ismerkedtem meg. Nem rég kiderült, hogy már 2001-ben találkoztunk és így fontos közös emlékeink vannak.

A réteg tagjai között valószínűleg bőven akadnak olyanok, akik kevesebbszer voltak Regnum táborban, mint ahányszor Elek Laci járt rétegtáborban. Minket is örvendeztet jelenlétével, itt az ideje, hogy múltját, jelenét és jövőjét is megismerjük.

Höll quondam dictus, cum suspicit astra Viennae       Hell clarum merito nomen adeptus erat.   Sic ex visceribus terrae, noctisque cavernis       In coelos gentem sustulit ille suam.

Bucsy Leventével egy énekkarban daloltunk egykoron. 2011-ben meg interjút készített velem az MNO (Magyar Nemzet Online) részére. Az eredeti cikket (mno.hu/interju/jezsuitanak-keszul-durva-mi-1034120) bedarálta a történelem, de az archive.org segítségével újra olvasható az egész:

A pozsonyi szlovák jezsuiták után meglátogattuk Szatmárnémetiben a román jezsuitákat is. Itt is előkaptuk minden nyelvtudásunkat, így gabalyodott össze francia, spanyol, olasz, román és magyar szó. Végül a magyarok mondták, hogy mulţumesc, amire a románok felelték, hogy szívesen.

Szaniszló otthagyta nemesi rokonait és családja ellenére Lengyelországból Rómáig gyalogolt, hogy jezsuita lehessen. Testvére dühösen nyomába eredt, de mire utolérte, meghalt.

Przemysław Wysogląd, lengyel jezsuita, jól megrajzolta egy nagyon szép kérpegényben. Sajnos csak lengyelül van meg, de hát nem sok szöveg van egy jó képregényben. (Valaki lefordítja?)

A miskolci Iskolalelkészség készülő munkaköri leírásából:

Ádám János SJ:

Aki válaszol: Nemeshegyi Péter SJ

Véget ért a noviciátus, a próbaidő. Megpróbált rendesen.

Szent Ignác visszament az olajfák hegyére, mert nem emlékezett pontosan arra, hogy Krisztus urunk hogyan tarthatta a lábát.
Nekem nem fontosak ennyire a helyek. Hitemnek nincs ennyire szüksége a fizikai érintésre. Nem vágyom Jeruzsálembe, és nem hatódok meg Szent Péter sírjánál.
Épp ezért volt furcsa. Épp ezért lett fontos.

2011. szeptember 11-én a pesti jezsuita templomban a déli nyilvános szentmise keretében társaimmal egyszerű örök fogadalmat teszek. Vagyis megfogadom, hogy - Isten segítségével - tisztaságban, engedelmességben és szegénységben fogom leélni egész életemet, valamint be fogok lépni a Jézus Társaságába.

Így szól a fogadalomtételem szövege:

Egy zarándoklat, egy mindent átfogó játék, és rengeteg fénykép.

Tegnap is éjfél után tekertem ki Hűvösvölgybe. A Holdat csak ritkán takarta el felhő, de a város fényei már-már elnyomták. A pulóveremet felvettem, de hegynek fölfele már megizzadtam. Pont mint aznap éjjel: ott Prágában. Egy hónapja. Persze akkor össze-vissza tekeregtem, mert szállást kerestem. Most várt a vetett ágyam, onnan húsz percre.

Oly rég óta vártuk, íme itt van. Én meg pont most megyek el.

2040\ közel van. Egyszerre indul több szép projekt. Én meg nem lehetek benne, mert két évre elmegyek meditálni, rápihenek a pápaságra, vagy valami ilyesmi.

A 327.sz. Loyolai Szent Ignác cserkészcsapat 2009-ben Ravazd mellett táborozott. Egy-két napig meglátogattam és lefényképeztem őket.

Hetven nap múlva eltűnök a világból. Marad Isten és a többi novícius.

Persze, hogy kérdezhetsz.

Életem első cserkésztárborában vagyok. Nem vagyok cserkész. Még?

Nagyon boldog vagyok és kegyetlenül fáj. Ma kíméletlenül beleütköztem az engedelmességbe.

Örömmel továbbítom a hírt, hogy a jezsuiták megpróbálnak haladni a korral és kipróbálják milyen is az élő közvetítés az Ustream segítségével.
Csütörtökön 19 órától: http://www.ustream.tv/channel/jezsuitastudio

Olyanok vagyunk a magyar társadalomban, mint az elveszett jezsuiták Kínában. Vagy inkább olyanoknak kéne lennünk: olyan felkészülteknek.

Mégsem kell Genovába mennem jezsuita noviciátusba. Ma hivatalosan megerősítették a generális atya döntését, miszerint ősztől újra lesz noviciátus Magyarországon, fönn Dobogókőn. Én is ott leszek. Két évig.

A Montserrat jezsuita jelöltközösség nagy részével Mátraszőlősön töltöttük az ünnepeket. Néha rámjött az írhatnék, amiket csak most tettem közzé. Tudom, már nem aktuálisak, csak majd jövőre. Ha mégis érdekel, lapozz vissza!

Ma kaptam meg a levelet: felvettek a Jézus Társaságába. Fordulópont. Megjegyzendő pont. Persze nem változtat ez semmin. Holnap munka.

A szerzeteseknek ugyebár nem igazán van magántulajdonuk. (Szegénységi fogadalom.) Én még csak jelölt vagyok, így még sok minden az enyém. De most beleszagoltam egy kicsit a köztulajdon gyönyörűségébe.

Tegnap a munkahelyemen hagytam a kulcsomat. Foci után hiába próbáltam hazajönni. Az épületbe még bejutottam, de a Montserrat bezárt ajtaja megállított. Sehol senki. S még közel négy óráig egyik társam sem jött meg. Még jó, hogy az épületen belül eljuthattam a tetőtéri szobába, ahol a nyári munkálatok alatt laktunk. Kiírtam az ajtóra, hogy hívjon fel, aki megjött, és lefeküdtem aludni. 4 óra kora esti alvás. Másképp terveztem a napom. Jó volt így.

A Jézus Társasága Magyarországi Rendtartománya idén ünnepli fennállásának 100. évfordulóját. A jubileum örömével hívjuk és várjuknyílt napunkra azokat a fiatalokat, akikben ott motoszkál az érdeklődés, kíváncsiság: hogyan imádkoznak, mivel foglalkoznak, és mit akarnak a mai jezsuiták? Közös imádságra, töltekezésre és találkozásra hívunk.”

A múltkor beszóltak, hogy jó-jó finom ez a diós sütemény, de ez pazarlás, mert a dió csakis zserbóba való. Ma jól megkapták: sütöttem. Legalábbis megpróbálkoztam vele. Most lett kész. Egyenlőre nincs valami zserbó íze, de a sok dió és lekvár miatt finom. Majd megkóstolom újra. Reggel, amikor már hideg lesz.

A Szív újság jubileumi számában (2008. december) jelent meg rólunk - a Montserrat jezsuita jelöltközösségről egy cikkecske. Most közlöm az eredetit.

... Koronkai Z.: Jezsuita hivatásgondozás Elek L.: A Monserrat jelöltközösség Nagy E.: Testvérhivatás ...

„A pihenés ránk is fért: most kezdődött csak a kaland. A jezsuita novíciusok szerveztek nekünk város- és ‘rendismerettel’ egybekötött akadályversenyt. A városlakók bizonyára nem felejtették el egykönnyen a belvárosban ide-oda futkosó, Szív újságot rájuk tukmáló, az esküvőre betörő, kis papírcetliket kereső, macimentő, szemetet szedő, a jezsuitákról reklámfilmet forgató, és Kaszap Istvánról kérdőívet készítő kollégistákat.”  (www.szentignac.hu)

Vajon melyik jezsuiták írn(án)ak így magukról? Annyit segítek, hogy a 100 éves önálló Magyar Jezsuita Rendtartormány tagjai között kell kutatni.

A jezsuita képzésnek fontos alkotóelemei a próbatételek, kihívások, megmérettetések; az ún. probációk. De ezt nem annak tervezték. Az elöljárók is próbálnak valamit tenni ellene. Egyenlőre nem sok sikerrel.

Fú de lelkes vagyok. És mennyire álmos.

A jezsuita Montserrat jelöltségi ház 2008. szeptember 12-én, Szűz Mária névnapján, végre megnyitotta kapuit. Először az év során összegyűlt mind az öt jelölt. Először egy szentmisére, majd egy vacsorára. Azóta itt lakunk.

Sokan már tudjátok, de néhányan még nem, hogy akkor most mit is fogok csinálni ebben az évben. A jezsuita noviciátus előtti úgynevezett jelöltségi évben lesz részem; itthon leszek, Magyarországon.

Eddig, ha lehetőségem adódott, azonnal menekültem Rómából fel a hegyekbe. El az olaszoktól, ki a világból, föl a hegyre. Egyedül. Istenhez. A túléléshez kellett a kirándulás. Most ez is megváltozott: nincs szükségem a menekülésre.

Ugyan októberre ki volt tűzve a diakónusszentelésem, de előreláthatólag nem fognak szentelni, mert szeretnék jezsuita lenni. Ez bizony többeket meglepett.

Az idő egy nagyon fura dolog. Néha egy hét gyorsan eltelik, máskor meg rögtön véget ér. Előre felé szinte minden messze, hátrafelé nézve olyan gyorsan rohan.
Az elmúlt hetem nagyon-nagyon hosszú volt. (A naplómban több mint harmincöt teljes oldal.) Ez kivételesen nagyon nem zavart. Sőt végtelenül (tényleg) hálás vagyok az Úrnak érte. Nem is tudtam, hogy lehet az ember egy hétig ilyen boldog. Nem gondoltam valaha is, hogy érezhetem magamat az Úrhoz ilyen közel ilyen sokáig.

Többek kérdezték és talán mégtöbbek kíváncsiak arra, hogy mi fog velem történni az elkövetkező időkben. Íme.

Hosszas dulakodás után, azt mondtam az Úrnak, hogy jó. Legyen, ahogy szeretnéd, még ha ez hirtelen nagy váltással is jár. Nem azon folyt a vita, hogy hív-e vagy sem. Az csak látszat kötözködés volt, hogy ne kelljen változtatni. De végül kimondtam.

S ezzel megpördült a világ. Azt hiszem eddigi életem legszebb, legboldogabb, legbiztosabb, leg leg leg napjaimat élem. Jöjjenek példák, hogy miben nyilvánul ez meg. (Nem fontossági sorrendben.) (Elég furcsára sikerült ez e bejegyzés. Nagyon nehéz leírni ami most bennem megy.)

Minden Ádámmal és Évával kezdődött, de hogy ne kelljen annyit, írni inkább csak két évig megyek vissza az időben. Megpróbálom viszonylag részletesen elmesélni, hogy hogyan jutottam idáig. Legalábbis azt, hogy most hogyan látom. Várhatóan az évek során sok minden fog még tisztulni, tisztázódni. Hangsúlyok erre-arra eltolódhatnak. Naplómban visszalapozva így látom a történteket:

Főpásztoromtól kértem, hogy ne szenteljenek föl diakónussá ősszel az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye számára, mert szeretnék belépni a jezsuita rendbe.

Gondolom sokaknak (szinte mindenkinek) hirtelen meglepetés ez a hír. Talán túl hirtelen. Azt feltételezhetnétek, hogy hirtelen jött ötlet. Pedig nem. Már több mint két éve győzköd az Úr.

Véget ért a húsvéti szünet. Visszajöttem Rómába. Sok érdekesség történt a szünetben, sokakkal sikerült beszélgetnem. Megjöttem és itt is történt ez-az.

Viszont valami a végére ért, ami megváltoztatja az életemet. Az Úr akar valamit, és én igent mondtam, és most nagyon jó kedvem van. Ez az egy dolog elsöpört mindent. S az elmúlt hetem egyetlen csöndes lelkigyakorlatos, imádságos hálaadás. Annyira jó!!