Minden Ádámmal és Évával kezdődött, de hogy ne kelljen annyit, írni inkább csak két évig megyek vissza az időben. Megpróbálom viszonylag részletesen elmesélni, hogy hogyan jutottam idáig. Legalábbis azt, hogy most hogyan látom. Várhatóan az évek során sok minden fog még tisztulni, tisztázódni. Hangsúlyok erre-arra eltolódhatnak. Naplómban visszalapozva így látom a történteket:

  1. III. 4-én érkezett az első hívás. (Első római évemnek második fele.) Nem tudom, honnan jött akkor az ötlet. Egy csöndes lelkinap volt. (Ó, a csönd mire képes.) Az ilyenkor szokásos másfélórás extra szentségimádáson „felmerült bennem a jezsuitaság lehetősége”. A felmerült annyit tesz, hogy onnantól kezdve nem tudtam másra gondolni aznap. Még a szentségimádáson, az Úr színe előtt, meg hánytam-vetettem a dolgot. Úgy racionális fejjel. Összeírtam minden emlékem és kapcsolatom a jezsuitákkal. (Csak egy-két kulcsszó: Candide, Nemes Ödön kurzusai, Vértesaljai László E-D réteg (?) lelkigyakorlata, Nemeshegyi Péter és a kis mormoták, egyháztörténelem) Aztán készítettem egy összehasonlító táblázatot: miben különbözik egy jezsuita egy egyházmegyés paptól. Egyértelműen; kiütéssel legyőzött a jezsuitaság, de hirtelen megfontolásból nem szabad letérni az útról. Ezzel feküdtem le.
A másnapi naplóbejegyzésem így zárul: „(A jezsuitás ötletet most olyan rendszeresen előforduló túlreagálásnak értem. Bu.)”. Ezzel bedobtam a témát egy könnyed mozdulattal valahova jó mélyre.
Teltek-múltak a hónapok. A mindennapi gondok és a körülöttem lévő zaj nem hagyta, hogy komolyan előkerüljön. Itt-ott fel-felbukkant egy-egy gyengécske kérdőjelként.
2006. novemberében újra letepert. Szintén csendes lelkinapunk volt. (Hmm. Lehet, hogy értelme van a csöndnek? ;-) ) Egy jezsuita tartotta. Ez újította fel a csendben a régi kérdést. Neki álltam logikusan végignézni az esetet. Végiggondoltam (írásban), hogy kik és mit csinálnak. Nagyon megtetszettek, hogy „ez lenne ám a nekem való”. De ez nem lepett meg, hiszen találkoztam már az érzéssel. Megállapítottam viszont, hogy nem ismerem őket eléggé. Kerestem őket.
December tizedikén beszélgettem Patsch Ferenc jezsuitával. (Akkoriban a Német Magyar Kollégium magyar lelkivezetője volt.) A naplóm nélkül is tisztán emlékszem arra az órára. Szinte rögtön feltettem neki a kérdést, hogy kik a jezsuiták és mit csinálnak. [...]
Ettől kezdve, ha bármi olyanba botlottam, aminek köze volt a jezsuitákhoz, menthetetlenül bevillant az agyamban, hogy „és velem mi lesz”? És én folyton beléjük botlottam. Ráadásul a jobb félékbe. Amikor egyszer viccből azt mondták, hogy elmegyek jezsuitának, és valaki visszakérdezett, hogy „Komolyan?”, no akkor nagy gondban voltam. Csak vicc volt az egész, de túl mélyen érintett. Nem tudtam már őszinte szívvel rávágni, hogy „á nem”. De persze azt sem, hogy „komolyan”. Talán tényleg az az ötnapos lelkigyakorlat segített volna. Csak hát túl maximalista vagyok. Kitaláltam, hogy elvégzek egy harmincnaposat. (Már évekkel korábban eldöntöttem, hogy nem halhatok meg harmincnapos nélkül.) Arra viszont nem volt elég idő a nyáron, mert jogosítványra gyúrtam. Így áttolódott a mostani nyárra (2008 nyarára). Így viszont a döntés is tovább nyúlt.
Elérkezett ez az év is. S az amúgy sem egyszerű életemet megnehezítette a fejemben keringő zavaros gondolatok tömege. Segítségért kiáltottam. A jezsuitaság körüli gondolatok nem voltak elég erősek, értelmesek ahhoz, hogy elmenjek jezsuitának, de ahhoz bőven elég komolyan voltak, hogy ne hagyjanak békén. Azt a választ kaptam mindenkitől, hogy ne pánikoljak, hanem járjak utána tisztességgel a kósza gondolatoknak.
Beajánlottak Lukács Jánosnál. Ő a magyar jezsuiták feje (a jezsuita magyar provincia feje). A jezsuiták nagygyűlése miatt éppen itt volt Rómában. Egy kellemes este bejártuk a Giannicolót és közben beszélgettünk. Róla, hivatásáról, jezsuitákról. Sok-sok gondolattal. A végén kérdezte, hogy mit szólok az egészhez. Én mondtam, hogy hmm, hmm, nem rossz. S belül éreztem, hogy mindig is erre vágytam. Gyalog mentem haza. Kellett is, mert sok-sok mindent kellett feldolgoznom.
Aztán jött P. Ghirlanda. (Ő jelenleg a római Gergely-egyetem jezsuita rektora.) Igen neves ember, igen okos ember, s igen rendes ember. Lelkihétvégét tartott az évfolyamunknak. Az elmélkedések között be lehetett menni hozzá. Nosza, nem kell több nekünk, hiszen jezsuita. Bekopogtam hát hozzá is. Kicsit meglepődött mikor mondtam, hogy nem a lelkigyakorlat témájával kapcsolatban szeretnék beszélni vele, hanem azért mert ezek a jezsuiták nem hagynak nyugodni. Kérdezgettem erről arról s ő elmondott mindent. Alig bírtam ülve maradni, olyan hatást tett rám. Betelt a pohár. Az Úr kiütéssel nyert. Kitántorogtam a szobából és rohantam egyenest a lelkigyakorlatokon szokásos egész délutános szentségimádásra, mert az ilyen fontos dolgokat muszáj Ő elé vinni. Az Úr nyert, nincs mit tenni. Jezsuitának kell lennem. A jezsuitáknál tudom magam teljesen, mindenestül, minden tehetségemmel és ajándékommal az Úr szolgálatába állítani. Hogy egészen áttetsző lehessek, és minden mozdulatomat és talentumomat felhasználhassa az Úr, hogy Őt vihessem a népeknek és az embereket segíthessem felé. Kitörő öröm töltött el, és izgalom. Nem lehet máshogy.
De elakadtam. Magamban még igent mondtam, de kifelé nem sikerült tennem semmit. Túl erősen irányított az előkészített út. Túl félelmetes volt a váltás. Kétségbeesetten elkezdtem észérvekkel megdönthetetlen gondolatsort felállítani, hogy száz százalékos bizonyossággal állíthassa a nyers logikára építő agyam is, hogy Isten hív. Hiszen, ha tényleg hív, akkor bármerre elmegyünk, de azt a tényleget be akartam bizonyítani minden áron. Nem sikerült. Pedig közel jártam hozzá. De az Úr hívását talán sosem lehet száz százalékosan észérvekkel bizonyítani. Megijedtem és megtorpantam. Öt év szeminárium (abból három Rómában) túlzottan meghatározta a tovább haladás irányát. Hiába a személyes szabadság, nem mertem szakítani.
Eljött a húsvéti szünet. A mindennapok zajos őrülete keményen visszafojtott mindent. Nagyon jó volt otthon lenni, sok-sok ismerőssel beszélgetni. De kegyetlen erővel húzott előre, tovább a szentelés felé. Nem mondhattam, hogy bocs, igazából magam sem tudom, s nem tudom mi lesz, majd meglátjuk, addig nem tudom. Igen vagy nem. Már mindenki szervezkedett. (Tényleg nagyon örülök, hogy ilyen sokan terveztétek, hogy kijöttök!!) Nem lehetett csak úgy megállni.
A szünetben megtudtam valakiről, hogy a Főnököm Fia megkérte a kezét. (Ezt torzítva úgy mondták nekem, hogy apácának áll.) Beszámoltattam, hogy mi is történt. Mindent elsodró öröm és bizonyosság áradt belőle. Már-már irigyeltem. Adott egy könyvecskét. Csak úgy, mert jó. Nem számított arra mit okoz az. Mócsy Imre (persze, hogy jezsuita): Hagytam magam szerettetni.
 
Visszajöttem Rómába. Csendet teremtettem magam körül. Igazi csendet. Az a bizonyos leánykérés emlékével elkezdtem Mócsyt olvasni. És itt betelt a pohár. Nincs tovább. Az az érzés öntött el, mint Ghirlanda után, csak kétszer annyira. Végre teljesen egyértelmű érzés, hiába nem bizonyítható kedvenc logikámmal: „Hülye vagy fiam, nem látod, hogy már régen régen (de Lukács János S.J. óta biztosan) egészen egyértelmű a helyzet? Csak nyuszi vagy!!”
Mint amikor a Kelemen-havasokban a Rekettyés-tó partján ücsörögtem az öcsémmel. Elhatároztuk, hogy megfürdünk benne. Tudtuk, hogy rémesen hideg. Tudtuk, hogy után nagyon jó érzés lesz. (Ráadásul ki mondhatja el magáról, hogy 1800 méteren is tóban lubickolt.) Eldöntöttük, hogy belemegyünk. De ilyen hideg vízbe nem lehet lassan belemászni. Kell egy határozott döntés, és zsupsz bele. (Nem volt olyan napsütés kinn, hogy komolyan félni kellett volna egy szívrohamtól.) Ott ücsörögtük és gyűjtöttük az erőt. Sokáig, nagyon sokáig. Sehogy sem akart menni. Minden tiszta és egyértelmű volt, de nem tudtuk meglépni. Sokáig. Aztán ő nyert. Öcsém belevetette magát. Én utána. Hideg volt. Jó volt. Utána meg nagyon jó volt.
Ilyesmi volt a döntésem. Vettem egy nagy levegőt és minden következményével igent mondtam. Nem lehet félig beleugrani a tóba. Nem lehet kikötéseket tenni. Minden teljesen egyértelmű volt. Akkor és visszamenőleg is. Csak addig hiányzott a bátorság hozzá. Hiszen tényleg hideg a víz. Váltani mindenen át, nem könnyű.
Felbolydult világommal rohantam a kápolnába. Szívem gyorsan vert, s gyomrom is úgy mocorgott mint a vizsgák előtt. De most nem félelmében, hanem várakozással teli örömében. És kimondtam. Ott volt egy pillanatra a kísértés, hogy hozzá tegyek valami „ha”-t vagy „talán”-t. Most legyőztem. Minden árral szemben. Zsupsz.
És ezzel az igennel megváltozott minden. A nem tudom hanyadik egekig repültem. Megajándékozott az Úr egy már-már elviselhetetlen boldogsággal. Szét akart feszíteni. Ugrálni, énekelni, rohanni támadt kedvem. Hirdetni, hogy az én Uramnak ilyen tervei vannak velem, s sikerült rábólintanom és minden mindegy innentől.
 
Tudom, ez a döntés nem rég történt. Mondhatjátok, hogy igazán várhattam volna még vele, hogy ülepedjék, tisztuljon. De nem. Nem lehet. Teljesen tiszta ügy, hiszen igazából teljesen egyértelmű a hívás már rég óta, csak mindig azt mondtam, hogy várjunk még a döntéssel, míg biztosabb lesz. Nem tudtam egyszerűen kimondani, hogy minden feltétel nélkül igen. Már rég ki lehetett volna mondani.
 
Persze ez még nem jelenti azt, hogy jezsuita leszek. Csak szeretnék, és úgy gondolom az Úr is ezt szeretné. De még nekem és a Rendnek össze kell ismerkednünk, s együtt kifürkészni az Úr útját. Aztán meglássuk.
 
Innentől kezdve a történet egy másik bejegyzésben folytatódik:
Mitől életem legcsodálatosabb napjai ezek? http://www.eleklaszlo.hu/node/4710