„hivatás” témában:

Mit adhat a fiataloknak egy lelkinap, amelynek programjában általában a lelki témájú előadás, a gyónás és a szentmise is helyet kap? Hogyan tartanak lelkinapot a jezsuiták kilencszáz diáknak? Miként vezetik a rájuk bízottakat a hit útján? Elek László jezsuita szerzetessel beszélgettünk, aki közel tíz éven át foglalkozott ezekkel a kérdésekkel a miskolci Fényi Gyula Jezsuita Gimnázium iskolalelkészeként.

A Szent István Televízióban beszélgettünk a zarándoklatról, a novíciátusról, a bostoni évekről, az ifjúságpasztorációról, a gyermekvédelemről és az egyház sokszínűségéről. Itt a videó, és a gépi átirata.

A Szeged-Felsővárosi Szent Miklós (minorita) plébánián így mutatkoztam be érkezésemkor:

Szentelésem kapcsán a Trauttwein Éva beszélgetettem velem a Magyar Kurírtól: Elek Lászlót nemrég szentelték pappá, és augusztusban ünnepelte elköteleződését. Kórházban és iskolában dolgozott tanulmányai alatt, több egyházi weboldal fejlesztője. Életútjáról kérdeztük.

Ezt nem én írtam. Bár van benne idézet tőlem. Szelenge Judit, aki a cikket írta, idézi Ternyák Csaba érsek atyát, aki engem szentelt, aki idézi a honlapomat, amit most olvasol, ahol bemutatkoztam. Jöjjön hát a szenelésemről szóló beszámoló a Magyar Kurír oldaláról.

Az Egyház élő közösség. Sohasem állhat meg, haladnia kell. De a haladás célja az Egyház egész útjának a célja: maga Jézus Krisztus – mutatott rá Erdő Péter bíboros, prímás május 12-én a Jézus Szíve jezsuita templomban bemutatott szentmisén, melyben diakónussá szentelte Elek László jezsuitát.

Tíz éve, hogy elhagytam Rómát. Tíz éve, hogy egy kápolnában kimondtam, ami már rég evidens volt. Tíz éve, hogy a végtelen boldogságom mellett megismerkedtem a jezsuita rendem sötét árnyaival is.
Az elmúlt tíz évbe, csak rövid pillanatokra térhettem vissza oda, ahol annyi minden született. Akit a Seminario Romanoban szentelnek az örökké a szeminárium tagja marad: küldik a híreket, hívják az ünnepekre, számon tartják az évfordulóikat. Engem nem szenteltek. Énrám az intézmény nem emlékszik.

Az alábbi hatvan másodperc házifeladat gyanánt készült. De félreérthető életcél videó is lehet.

Hóviharra vágyakozom akármikor egy kis faluban éjszakázom télvíz idején. Bárcsak leszakadna a hó. Bár ne lehetne elhagyni a házat és pattogó tűz mellett hintaszékben ücsörögve lehetnék boldog.

A réteg tagjai között valószínűleg bőven akadnak olyanok, akik kevesebbszer voltak Regnum táborban, mint ahányszor Elek Laci járt rétegtáborban. Minket is örvendeztet jelenlétével, itt az ideje, hogy múltját, jelenét és jövőjét is megismerjük.

Sok nekem ez az öt idősík. Lassan év vége, így kezdődhet a reflexió. Közben terveznem kell az őszt és a 2013/14-es tanévet. Pedig még keményen zajlik az iskola. Egyik pillanatban a távoli célokat boncolgatom, a másikban magamat elemzem, miközben éppen hittanórát kell tartanom.

239 napja nem írtam semmit a naplómba. Azóta élek Miskolcon. Minél kevesebb az esemény, annál többet írok. Most az események nyertek.

Zene. Gitáros zenekarban. Zene diák kamara együttessel. Zene. Duettek zenetanárral.

Bucsy Leventével egy énekkarban daloltunk egykoron. 2011-ben meg interjút készített velem az MNO (Magyar Nemzet Online) részére. Az eredeti cikket (mno.hu/interju/jezsuitanak-keszul-durva-mi-1034120) bedarálta a történelem, de az archive.org segítségével újra olvasható az egész:

A miskolci Iskolalelkészség készülő munkaköri leírásából:

Véget ért a noviciátus, a próbaidő. Megpróbált rendesen.

2011. szeptember 11-én a pesti jezsuita templomban a déli nyilvános szentmise keretében társaimmal egyszerű örök fogadalmat teszek. Vagyis megfogadom, hogy - Isten segítségével - tisztaságban, engedelmességben és szegénységben fogom leélni egész életemet, valamint be fogok lépni a Jézus Társaságába.

Így szól a fogadalomtételem szövege:

Loszity minden kedves polgárának!

Életem legelső cserkésztáboráról nem sokat írtam a honlapomon, pedig a nyár legfontosabb programjai közé tartozott. Akkor meg?

Tegnap is éjfél után tekertem ki Hűvösvölgybe. A Holdat csak ritkán takarta el felhő, de a város fényei már-már elnyomták. A pulóveremet felvettem, de hegynek fölfele már megizzadtam. Pont mint aznap éjjel: ott Prágában. Egy hónapja. Persze akkor össze-vissza tekeregtem, mert szállást kerestem. Most várt a vetett ágyam, onnan húsz percre.

Oly rég óta vártuk, íme itt van. Én meg pont most megyek el.

2040\ közel van. Egyszerre indul több szép projekt. Én meg nem lehetek benne, mert két évre elmegyek meditálni, rápihenek a pápaságra, vagy valami ilyesmi.

Minden készen áll. Nagyjából. Izgulok. Sok minden történhet az úton. Sok minden fog történni az úton. Velem. Bennem. Félek találkozni magammal, mert mi van, ha kiderül, hogy elrontottam.

Augusztus 4-én felülök a kerékpáromra és elmegyek. Hogy honnan indulok és hová érkezek majd, azt még nem tudom. A VIII. kerület egyik kapualján fogok kigurulni és a térkép sarkában Koppenhága lesz, de ez csak a földrajz. A névleges célom, hogy találkozzak egy barátommal Dánia fővárosában. Igazából nem ő a fontos és nem is az útba eső Prága, Drezda vagy Berlin. Az utazás a fontos.

Hetven nap múlva eltűnök a világból. Marad Isten és a többi novícius.

Persze, hogy kérdezhetsz.

Nagyon boldog vagyok és kegyetlenül fáj. Ma kíméletlenül beleütköztem az engedelmességbe.

2009. június 13-án, szombaton, dr. Erdő Péter bíboros prímás érsek úr felszenteli Kelemen Imrét, Lukács Józsefet és Paduraru Iuliánt az esztergomi bazilikában. A szentelésen így mutatták be önmagukat a szentelendők:

Ma valaki beírta a google keresőjébe, hogy „pap ideges első miséje előtt és tanácsot kér”. Első helyen az én oldalam jött be. Egy régi életjelem. De hiába látogatott el az oldalra, nem kapott segítséget, így gyorsan tovább állt. Most üzenek neki valamit, hátha visszatér.

A fotózás mellett érdekel(ne) a filmek világa is. De a Faludi Ferenc Akadémia hiába hirdet nemzetközi amatőrfilm szemlét és fotópályázatot, mert egy picike filmhez is több eszköz és tapasztalat kell, mint amim nekem van. Viszont ehhez, a XIII. film szemléhez, kapcsolódó filmmegvalósítási pályázat érdekes lehet.

Olyanok vagyunk a magyar társadalomban, mint az elveszett jezsuiták Kínában. Vagy inkább olyanoknak kéne lennünk: olyan felkészülteknek.

Mégsem kell Genovába mennem jezsuita noviciátusba. Ma hivatalosan megerősítették a generális atya döntését, miszerint ősztől újra lesz noviciátus Magyarországon, fönn Dobogókőn. Én is ott leszek. Két évig.

Ma kaptam meg a levelet: felvettek a Jézus Társaságába. Fordulópont. Megjegyzendő pont. Persze nem változtat ez semmin. Holnap munka.

„Ma kihirdettem a határidőt: 2040-ig kell a magyar nemzetet a társadalmi és morális válságból kihozni. Ez nem jó jeleket jelentsen, hanem eredményt. Lehet csatlakozni a mozgalomhoz.” aftermodern

A Jézus Társasága Magyarországi Rendtartománya idén ünnepli fennállásának 100. évfordulóját. A jubileum örömével hívjuk és várjuknyílt napunkra azokat a fiatalokat, akikben ott motoszkál az érdeklődés, kíváncsiság: hogyan imádkoznak, mivel foglalkoznak, és mit akarnak a mai jezsuiták? Közös imádságra, töltekezésre és találkozásra hívunk.”

Vajon melyik jezsuiták írn(án)ak így magukról? Annyit segítek, hogy a 100 éves önálló Magyar Jezsuita Rendtartormány tagjai között kell kutatni.

A jezsuita Montserrat jelöltségi ház 2008. szeptember 12-én, Szűz Mária névnapján, végre megnyitotta kapuit. Először az év során összegyűlt mind az öt jelölt. Először egy szentmisére, majd egy vacsorára. Azóta itt lakunk.

Sokan már tudjátok, de néhányan még nem, hogy akkor most mit is fogok csinálni ebben az évben. A jezsuita noviciátus előtti úgynevezett jelöltségi évben lesz részem; itthon leszek, Magyarországon.

Ugyan októberre ki volt tűzve a diakónusszentelésem, de előreláthatólag nem fognak szentelni, mert szeretnék jezsuita lenni. Ez bizony többeket meglepett.

Az idő egy nagyon fura dolog. Néha egy hét gyorsan eltelik, máskor meg rögtön véget ér. Előre felé szinte minden messze, hátrafelé nézve olyan gyorsan rohan.
Az elmúlt hetem nagyon-nagyon hosszú volt. (A naplómban több mint harmincöt teljes oldal.) Ez kivételesen nagyon nem zavart. Sőt végtelenül (tényleg) hálás vagyok az Úrnak érte. Nem is tudtam, hogy lehet az ember egy hétig ilyen boldog. Nem gondoltam valaha is, hogy érezhetem magamat az Úrhoz ilyen közel ilyen sokáig.

Többek kérdezték és talán mégtöbbek kíváncsiak arra, hogy mi fog velem történni az elkövetkező időkben. Íme.

Hosszas dulakodás után, azt mondtam az Úrnak, hogy jó. Legyen, ahogy szeretnéd, még ha ez hirtelen nagy váltással is jár. Nem azon folyt a vita, hogy hív-e vagy sem. Az csak látszat kötözködés volt, hogy ne kelljen változtatni. De végül kimondtam.

S ezzel megpördült a világ. Azt hiszem eddigi életem legszebb, legboldogabb, legbiztosabb, leg leg leg napjaimat élem. Jöjjenek példák, hogy miben nyilvánul ez meg. (Nem fontossági sorrendben.) (Elég furcsára sikerült ez e bejegyzés. Nagyon nehéz leírni ami most bennem megy.)

Minden Ádámmal és Évával kezdődött, de hogy ne kelljen annyit, írni inkább csak két évig megyek vissza az időben. Megpróbálom viszonylag részletesen elmesélni, hogy hogyan jutottam idáig. Legalábbis azt, hogy most hogyan látom. Várhatóan az évek során sok minden fog még tisztulni, tisztázódni. Hangsúlyok erre-arra eltolódhatnak. Naplómban visszalapozva így látom a történteket:

Főpásztoromtól kértem, hogy ne szenteljenek föl diakónussá ősszel az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye számára, mert szeretnék belépni a jezsuita rendbe.

Gondolom sokaknak (szinte mindenkinek) hirtelen meglepetés ez a hír. Talán túl hirtelen. Azt feltételezhetnétek, hogy hirtelen jött ötlet. Pedig nem. Már több mint két éve győzköd az Úr.

Véget ért a húsvéti szünet. Visszajöttem Rómába. Sok érdekesség történt a szünetben, sokakkal sikerült beszélgetnem. Megjöttem és itt is történt ez-az.

Viszont valami a végére ért, ami megváltoztatja az életemet. Az Úr akar valamit, és én igent mondtam, és most nagyon jó kedvem van. Ez az egy dolog elsöpört mindent. S az elmúlt hetem egyetlen csöndes lelkigyakorlatos, imádságos hálaadás. Annyira jó!!

Tegnap ketten hagyták itt a szemináriumot. Tavaly júniustól máig vagy 15-en mentek el. Több mint 10%. Egy-egy évfolyamban legalább 40%-os a lemorzsolódás a szemináriumi hat év alatt. Baj ez, vagy ennek így kell lennie?

L’Osservatore Romano-nak “Il coraggio e la gioia di servire la veritá” című cikke 2008. február 2-án. Szabad, kissé igénytelen, néhol magyartalan fordítás tőlem.

Róma püspöke a szemináriumában
[…]A Pontificio Seminario Romano Maggiore-ban [magyarul: Pápai Római Nagyszeminárium] tett látogatás végén a Pápa ezt a beszédet rögtönözte:

Igen nagy valószínűséggel a Seminario Romano növendékeinek diakónusszentelése 2008 október 25-én, szombaton lesz a lateráni bazilikában, itt Rómában.
Amennyiben Isten is úgy akarja, engem is diakónussá szentelnek majd.
Már így előre is szeretettel hívok mindenkit. :)

Minden első csütörtökön szentségimádás van itt a szemináriumban az egész éjjelen át. A hivatásokért imádkozunk. A sajátunkért, a többi kispapéért, a nullad évért (propedeutikus év), azokért akik érdeklődnek a szeminárium iránt, és mindenki másért. Egy éjjel imádságban.

A kis csoportom diakónusa szereti a szenteket. Mit ér a szent, ha nem ismerjük? - gondolta, és neki állt megváltoztatni a megváltozhatatlant: kitalálta, hogy megismerteti velünk (a csoportjával) a szenteket.

Gondoltál arra milyen lehet vaknak lenni? Nem csak úgy pár napra, hanem örökre. Én szoktam ilyeneken is gondolkodni.
A következő sztori lehet, hogy önajnározásnak fog tűnni, pedig nem akar az lenni. Sokkal inkább egy már-már csodáról szeretni szólni, ami véletlen pont velem esett meg.

Oscar Cabrera Bautista Ascension perui származású, Magyarországot megjárta, római egyházmegyés, újsmisés káplán. Jóban vagyunk. HosszúTávúTervezés jellemzi.
3 éves tervet dolgozott ki. Célja egy olasz, átlag 15 éves, kb. 20-25 fős csoport közösséggé formálása. A terv szerint az első év végén a csapat együtt táborozik majd egy magyar hasonló közösséggel. Második nyáron cserélnének: Olaszországban lenne a közös tábor. Harmadik évben pendig mindenkit elvinne Peruba.
Ehhez kell egy magyar közösség is. (Hajrá Regnum!)

Mint már említettem, ötödéves lettem. A hatéves képzés ötödik évét taposom. Furcsa, nagyon furcsa. Egyrészt mert nagyon gyorsan telt el ez az öt év (legalábbis visszafele nézve).

Ma (kedden) délután mindenki megkapta a maga küldetését. Minden szerda délután és vasárnap este pasztorális gyakorlatra megyünk. Általában 2-en mennek egy-egy plébániára. Egész évben ugyan arra. Ötödévben plébániák helyett egyéb szeretetszolgálatot végzünk. Van aki börtönbe megy, van aki különféle kórházakban, van aki leányanyákkal foglalkozik vagy AIDS-es csoportot vezet.

Kedves Remete!