Semmit se vigyetek az útra – beszélgetés a Szent István Televízióban
#videó #zarándoklat #noviciátus #hivatás #Szent István Televízió #másuttA Szent István Televízióban beszélgettünk a zarándoklatról, a novíciátusról, a bostoni évekről, az ifjúságpasztorációról, a gyermekvédelemről és az egyház sokszínűségéről. Itt a videó, és a gépi átirata.
Pap Ildikó:
Szeretettel köszöntöm kedves nézőinket! Mindent Isten nagyobb dicsőségére! Így szól a jezsuita szerzetesek jelmondata. Lelkipásztori, oktatási, szociális és tudományos tevékenységet is végeznek a rend tagjai. Erről a sokszínűségről beszélgetünk mai műsorunkban vendégemmel, vendéglátómmal: Elek László jezsuita szerzetessel, a szegedi Szent József jezsuita templom igazgatójával. Isten hozott nálunk, Laci atya. Dicsértessék a Jézus Krisztus!
Elek László SJ:
Mindörökké ámen!
Pap Ildikó:
Én úgy gondoltam, hogy ezt a sokszínűséget, ezt a beszélgetést némiképpen fűzzük fel a te életednek különböző állomásaira. A kezemben tartok egy könyvet, aminek az a címe, hogy Semmit se vigyetek az útra. Ez egy zarándoklatnak, egy lelki gyakorlatnak a képekkel illusztrált állomásait járja körül, amit te írtál, és igazából arról, hogy hogyan született ez a könyv, és mit jelent a zarándoklat a te életedben, és mit jelentett a novíciusságod idején. Most ezzel kezdeném ezt a beszélgetést. Hogyan született ez a könyv?
Elek László SJ:
A jezsuita út egyik első lépése a két éves próbaidőszak vagy novíciátus, amiben tanulunk is Szent Ignácról és a Rendalkotmányról is, amiben van nagy 30 napos csöndes lelki gyakorlat is, amiben van szegények szolgálata is, kórházi gyakorlat is, és az egyik különleges pontja egy három hetes zarándoklat minden nélkül. Pénz nélkül, telefon nélkül, élelem nélkül. Változik korokban és helyekben, hogy pontosan hogy, a mi időnkben mi tényleg ketten jártuk az utat, egy hálózsák volt nálunk, egy váltásruha, és így 2010-ben bejártuk Magyarországot, és napról napra úgy éltünk, hogy esténként bekopogtunk: “Jó napot kívánok, zarándokok vagyunk, Dobogókőről megyünk Máriagyűdre, kaphatunk-e valamit enni?” És ennek a szíve lelke egyszerre több is, valahogy az, hogy egy próbatétel. Próbatétel nekem, hogy én megtanuljak kérni. Mert jezsuita szerzetes vagyok, és szegénységi fogadalmat tettem, de ez inkább egyszerűség, és azért be kell vallani, létbiztonságom azért stabil. A szerzetesrend nem fog ma csődbe menni annyira, hogy ne tudjon enni adni. De megtanulni, kérni és rászorulni és kimondani, hogy nekem nincs és különben nincs mit ennem, az nagyon fontos tanulási folyamat. De ugyanígy próbatétel, hogy az az állítás, hogy az Isten jónak teremtette az embert. És azt állítjuk, hogy bár a bűn ezt megsebzette, de nem tette nullává tönkre. Az ember ma is alapvetően és lényegét tekintve jó. A legnagyobb gazember is, még ha annyi mindent ezt nem sikerül kifejezni. És ennek, hogy három hétig úgy élni, hogy emberek adjatok, ebben van egy, hogy meglátjuk-e, hogy tényleg vannak-e jó emberek. És harmadik lábon az, hogy hát azt állítjuk, hogy Isten meg gondviselés is, erről nagyon könnyű beszélni, hogy az Isten szeret és gondodat viseli. Itt van három hét, éljünk így kunyerálva. Ez hasonlóan ugyanígy kórházi gyakorlatban is. Nagyon szép azt mondja, hogy az Isten szeret és segít. Üljünk egy haldokló mellett, és akkor följönnek a kérdések. És így küldtek minket erre a zarándoklatra, ahol tényleg így kunyerálva éltünk. Gyalog, jártuk be Magyarországot, és akkor ebből született ez a kis könyv, amiből leírjuk az élményünket, hogy amit én személyesen átéltem: hogy akkor most tényleg éheztünk-e? Tényleg van-e Isten? Az emberek tényleg jók?
Pap Ildikó:
Ez bevett gyakorlat a jezsuita szerzeteseknél, hogy mindig a noviciátus ideje alatt, kettesével, a mai napig ugyanígy van ez, hogy kell egy ilyen három hetes zarándoklat, amikor az ember maga mögött hagy mindent gyakorlatilag, és ráhagyatkozik a jó Istenre?
Elek László SJ:
A konkrét megvalósulása országonként eltérhet. Valahol van egy nagyon minimális napi költség, hogy egy zsömlére, és attól függ, hogy ez hány hetes, meg milyen ország, milyenek a biztonsági körülmények, tehát hogy van egy különbözőség, de a lényege az megvan. És maga az egész noviciátus is, ez a próbaidő is ilyen, hogy arra az időre mindent magunk mögött hagytunk. A két évben összesen kétszer láttam a szüleimet. Nem ez az ideál, hogy az egész életünkben így éljünk, természetesen a család nagyon fontos, de hogy van egy ilyen két éves időszak, amikor kicsit, sőt időnként azt éreztük, hogy túlzottan is egy bezárt közegben, egészen arra figyelni, ami benn van, és egészen megnézni, hogy tényleg elég-e az Isten.
Pap Ildikó:
A mindennapokban talán egy picit könnyen ki tudjuk azt mondani, amikor már számunkra lehetetlen, önerőből lehetetlen események előtt állunk, hogy na, Istenem, legyen meg a Te akaratod. De ott van egy 20-25 éves fiatalember, aki ezt a feladatot, ezt a kihívást kapja, hogy akkor hagyatkozz rá a jó Istenre. Mi van ilyenkor? Mi volt benned, amikor útnak indultál?
Elek László SJ:
Ezért jó, hogy háromhetes volt nekünk, mert első héten még buli. Ez egy jó kihívás. Ebben van lendület.Jól lakottan nekimegyünk. Lássuk. Kíváncsiság. Második hétben már ott van, hogy azért örülnék reggel úgy fölkelni, hogy tudom, hol fogok aludni. És úgy nekem legalábbis, vagy nekünk így harmadik hétre úgy érkezik meg nagyon, hogy én ezt nem akarom. Én legszívesebben abbahagynám. Még akkor is ez egy nagyon izgalmas tapasztalat nekem is, hogy tudom reggel, van annyi tapasztalatom a múltból az Istenről, hogy lesz este szállás. És attól még nincs kedvem. És hogy ennek helye van, mert van, tehát, hogy így szabad lennie. De ilyen értelemben, ez még mindig csak beleszagolás ebbe az egész témakörben. Tehát azért akármit is, és három hét után azért ránk nézve látszott rajtunk még akkor is, hogy alapvetően értelmiségi, jól szituált fiatal emberek vagyunk, és persze, hogy könnyebben adnak. Tehát, hogy ez közel se átélése annak a kiszolgáltatottságnak, ami egy hajléktalan átél. De valami egy icike-picike, és igazából ez nagyon nagy élmény, és mégiscsak ahhoz képest icike-picike, amit sok más ember átél, hogy kicsit jobban tudjunk együtt érezni, egy kicsit jobban tudjunk érezni abból valamit, hogy tényleg az Isten van. És nagyon erős tapasztalat is meghatározó, de ettől még én máig tudom érezni hirtelen a kétséget bennem, hogy vajon holnap, hogy lesz velem az Isten, vajon hogy lesz a gázszámla egy templomban. Tehát, hogy azért nem old meg mindent, de egy nagyon erős alapot és irányt tud adni.
Pap Ildikó:
Tehát akkor, ha jól értem, ez nem egy bejáratott útvonal, amin minden évben, vagy amikor éppen novíciusok vannak, akkor ezt az útvonalat járják végig, hanem ezt ti ketten, rendtársaddal együtt kaptátok.
Elek László SJ:
A feladat az bejáratot, hogy valamilyen ilyen módon, az, hogy konkrétan merre vezessenek a kilométerek, milyen hosszan, meg hogyan, az nagyon sokat változik. Abból az értelemben én örültem ennek az útvonalnak jobban, mint a mai klasszikusabb zarándok útvonalakban, hogy a zarándok útu mellett nem voltak emberek, akik nagyon képben lettek volna. És mi is csak annyit mondtunk, hogy zarándokok vagyunk, nem mondtuk, hogy jezsuita szerzetes, vagy papnövendék.
Pap Ildikó:
Rendi ruhában voltatok?
Elek László SJ:
Nem, nem, még ennél is egyszerűbben, tényleg úgy, mint fiatal emberek. És egyébként ez is abszolút tanulság, hogy nem attól függ, hogy valaki befogad-e téged, vagy nem, hogy keresztény, vagy nem keresztény. Attól függ, hogy befogad-e, vagy nem, hogy megteszi-e, vagy nem. Talán az adat.. Igen, meg talán az, aki már eltált hasonlót kér, és akkor ő valamivel könnyebben. De nagyon sok, nagyon szép esti beszélgetésünk volt hívőkkel is, meg nem hívőkkel is. Nem egyszer kaptunk meg este, hogy “jaj, aranyoskáim, ilyet nem lehet ma csinálni. Ma az emberek rosszak, az emberek félnek, senkit nem engednek be, senkinek nem nyújtanak, hogy ilyet, ilyet ne csináljatok.” És mondtak ezt úgy, hogy éppen a virslit ettük este, és mondtuk, hogy igen, igen, ma se fogadott be senki, ma is, ma is éppen egy asztalnál ülünk.
Pap Ildikó:
Hány éve volt ez a zarándoklat?
Elek László SJ:
Azt hiszem, 2010-ben történt, tehát lassan 14 éve. Tavaly jelent meg a kis kötet, és akkor újra végigmentem az útvonalon, de most kerékpárral, meg most zsebemben egy bankkártyával, hogy tudjak ebédelni. Tehát azért más hangulatban, de azért mégiscsak a 400 kilométernek meg volt a végigjárom hangulata, és akkor így kicsit visszaemlékezve, végig fényképezve ebből született meg ez a kis könyv most.
Pap Ildikó:
14 év azért hosszú idő, sok minden történt veled, de az a zarándoklat, az megmaradt, ugyanilyen fontos számodra?
Elek László SJ:
Ez a nagy élmény, ez abszolút fontos számomra, és azóta is több kisebb-nagyobb utat megtettem inkább kerékpárral, mert kerékpárral járva jobban bennem van az, hogy ott azért én vagyok a magam ura. Pont az a része, hogy tényleg elhagyni teljesen a magam uraságát, azért az nem egyszerű. És így kerékpároztam Krakkóig, korábban Dániáig, és van bennem ez az úton levés, az elmúlt időkben, elmúlt nyarakban ez inkább egy vitorláshajón teljesült a Balatonon, de annak is megvan valami ezekben, ez a, bár irányítok én is, de egy ráhagyatkozás, egy olyan, ahol kiszolgáltatottság is, mert a természet az Isten azt adja, amit éppen ad, és nem mindig kedveset, és hogy annak hogy van helye, van benne valami egyszerűség. Nem az az igazán beletett, mint zarándoklat, és nem is bánom, hogy nem minden évben járom ennyire végig, de valamilyen formában megélni ezt, hogy nem én vagyok mindennek az ura, de van azért lehetőségem beletenni az én magam dolgát, az máig fontos.
Pap Ildikó:
Ez az Istenre való ráhagyatkozás, ez egy idegen kultúrában, idegen nyelvi környezetben ugyanúgy megvalósulhat a te életedben. Volt két év tanulmányi út Bostonban. Ott ezt hogyan tapasztaltad meg?
Elek László SJ:
Jezsuitaként tanultam, és egy licenciátust, mastert csináltam teológiából Bostonban, a bostoni jezsuita egyetemen, és bostoni jezsuitákkal laktunk együtt, több mint száz jezsuita a világ több tájékáról. Így egyszerre azért idegen kultúra is, mégiscsak Amerika, mégiscsak más, de azért egyszerre jezsuita közeg, és ez mindig olyan megnyugtató, hogy annyi minden pont annyira ugyanaz, de már csak egy szent misében, hogy szóról-szóról ugyanazok az imádságok, csak más nyelven. És akkor így, amit kint egyébként tanultam, és tanulmányoztam, az az itthoni tapasztalataim, amit itthon én már előtte ifjúsággal foglalkozva a lelki gyakorlatvilágban, hogy lehet az Istenből valamit átadni, ennek mentem a szakmai hátterébe, és közben kicsit igyekeztem látni más szemszögből is a világot. Önmagában ez a Boston azért, ez nem teljes Amerika, ez csak egy icike-picike szelete, de mégiscsak az ottani kultúra, a környezet, igen, meglepő pillanatok voltak számomra, amikor vannak kérdések, amiben én kimondok egy mondatot, így hittel egyházzal kapcsolatban, és ott azt mondanák, hogy liberális vagyok, itt van azt mondanák, hogy én konzervatív vagyok, ugyan arra a mondatra, és, hogy akkor ezzel megküzdeni, hogy megtalálni, hogy ez nem liberális-konzervatív kérdéskör, hanem ennél összetettebb a világ, összetettebbek, nem fekete-fehérek a dolgok. Sokat tanultam abból, hogy nem fekete-fehér az élet, és sokkal több irány, árnyalat, szín van. Abban is megnyilvánult ez, hogy nálunk hagyomány, hogy tanulás közben is valamit azért tegyünk, ne csak a tanulás, hanem valami szolgálat, és én azt a szolgálatot találtam, hogy a bosztoni nagykikötőbe jártam le a hatalmas tengerjáró 300 méteres hajókra, és ott egy ökumenikus lelkészség keretében találkoztunk a 20-24 fős legénységgel, beszélgettünk, hogy hogy vannak. Egy nagyon más világ, egy nagyon más belső működéssel, ahogy kilenc hónapig ott összezártan élnek, egész egyszerű beszélgetések ezek. Csak SIM-kártyát adtunk el, hogy haza tudjanak telefonálni, és megkérdeztük, hogy hogy vannak. De ebben is egy olyan világnak egy olyan szeletét láttam meg, amit se előtte se utána, amire senki nem gondol, és hogy hogy lehet erre figyelni. És ez számomra fontos volt az egész amerikai tartózkodásban, hogy meglátni a világnak idegenebb szeleteit. Különösen kiemelném, hogy találkoztam olyan filmbeli, nagy könyvben leírt amerikai-amerikai családdal, mint ahogy elképzeljük és velük egy Halloweent, vagy velük egy háladást átélni, hogy nem így, ahogy így egymásnak esünk időnként, hogy ezeket mit jelentenek, hanem nekik meglátni, hogy konkrétan abban a családban ez mit jelent. És az alapján elkezdeni értékelni, hogy hazahozzuk, ne hozzuk el, mit jelent. Ezek nagyon sokat formáltak.
Pap Ildikó:
Hazatérve az ifjúságpasztorációban találtad meg jobban úgy gondolom, hogyha lehet így fogalmazni a hivatásodnak a következő állomását. 2017 és 2021 között a Miskolcon a Fényi Gyula Jezsuita Gimnáziumban voltál iskolalelkész. Ifjúságpasztoráció. Hogyha ezt a szót hallom, nekem mindig az jut eszembe, hogy mennyire komor, picit olyan negatív képet szoktunk a magyar katolikus egyházról festeni, és azt mondjuk előszeretettel hangoztatva, hogy kiöregedő az egyházunk. Zömében az idősebb korosztály az, aki az egyházhoz akár szentmiséken, akár különböző egyházi rendezvényeken képviselheti magát. Ugyanakkor nyilván látjuk azt, hogy egyre több oktatási, köznevelési intézmény kerül az egyház fenntartásába vagy szerzetes közösségek fenntartásába. Ifjúságpasztorációban te mit tapasztaltál? Nyilván más egy ilyen közeg, szerzetesi fenntartású, de mennyire lehet ma és mennyire tudja ma az egyház megszólítani a fiatalokat?
Elek László SJ:
Statisztikák lehet, hogy tényleg rosszat mutatnak, de igazából, amikor én ott vagyok egy iskolába és ott vannak a diákok, akkor nem érdekelnek a statisztikák. Akkor azt tudom, hogy itt van egy adag gyerek, bár egyházi iskola, még szerzetesi is, egyrészük azt gondolja, hogy nem hisz Istenben, akár még ellenálló is, de abból biztos vagyok bennük, hogy jók, és hogy van bennük mélyen valami nyitottságkeresés életértelme, és abból aztán lehet ilyen nagy szöveget, hogy a transzcendens és egyebek irányába. És hogy igazából én sosem azt kerestem, hogy mi a formája az ifjúságpasztorációnak, hanem azt, hogy hogy lehet átadni abból valamit, amit én megélek az Istennel kapcsolatban és együtt. És aztán még jobb, amikor arra rájönni, hogy igazából az előttem lévő diákok között már bőven van, akik ebből valamit megéltek. Hogy én nem megtanítom őt, hogy na, hogy kell imádkozni, hanem szeretném megmutatni, hogy te, amit már megéltél Istennel, csak nem tudtad így nevezni, vagy nem így (?) nevezed, az ott van benned, és még te is tovább tudod adni. És erre építve hoztuk azt a módszertant, elődeimre is építve, közösen más jezsuitákkal is, építve a Szentjánosbogár, cserkészet, Regnum és más ifjúsági közösségek eszköztárára, hogy úgy csináljunk iskolai lelkinapot, hogy az adekvált legyen azoknak a gyerekeknek, hogy így jó legyen. Nem úgy jó, hogy csak jó élmény, hanem hogy akkor van esélyünk arról mesélni, hogy az Istennel hogy lehet lenni, hogyha ezt olyan formába adjuk, amiket ők képesek befogadni. És erre építettük föl, még a bostoni tanulmányom előtt már, és akkor Bostonban erről tanulva, és a fejlődés lélektani, és a hitfejlődés lélektani háttérrel megalapozva, tovább formálva aztán Miskolcon, azt a lelki gyakorlatos világot, kultúrát, amit ott csinálunk, aminek az alapvető lényege, hogy diákok tartják a lelkinapot a diákoknak, pár évvel idősebbek, ők vezetnek játékokat, beszélgetést, konkrét imákat is, mert tud egy tizedikes diák imát tartani egy nyolcadikosnak, ez abszolút helyén van, és mindig kézművességgel, mindig szimbólumokkal, mindig abból kiindulva, ami számukra befogadható.
Pap Ildikó:
Ebből született meg a másik könyved, amit itt tartok a kezemben, Ugye Lángolt a szívünk!? címmel, ez egy gyakorlati kézikönyv lelkinapok tartásához, ez bárki számára elérhető, akár interneten, akár más formában is használható. Használják?
Elek László SJ:
Ebben mi összegyűjtöttük, igazából ez abból alakult ki, amit ténylegesen megvalósítottunk a miskolci gimnáziumban, van, amit többször is, és igazából csak leírtuk mások számára is olvasható formában az, ami ennek a veleje meg ahogy csináltunk, és a kézikönyv tényleg remélem, hogy olyanra sikerült, hogy kitépjük a pár oldalt, odaadjuk a diákoknak, és akkor felkészítés után tudnak már kisebb diáktársaikhoz odalépni, és igen, természetesen van ennek mobil változata is, mert úgy könnyebb olvasni és kísérni. És azzal a céllal készült, hogy amit mi megtapasztaltunk, kikísérleteztünk, hibáztunk is, nem mindegyik volt olyan jó, de természetes is, nem egy lelkinaptól fognak megtérni a diákok, és nem is az a cél, hanem az, hogy időnként úgy csöpögtetve legyen valami olyan irány, ahol előrejuthatnak, hogy ezt megmutatni másoknak is. És ezért készült a könyv, és a könyv mellett az Ignáci Pedagógiai Műhely keretében, az országban több iskolában is jártunk, és valahol csak egy-egy alkalomra, valahol több alkalommal segítettük ilyen közösségek elindulását, ahol diákcsoportok élnek, hogy aztán más diákoknak valamit átadjanak abból a hitből, ami nekük is megvan, és hogy ebben megerősítsük a tanárokat, hogy erre képesek, a tanárok a diákokat, hogy diákok képesek a többi diákot.
Pap Ildikó:
Talán nem ide kapcsolható, hogy én mégis ide kapcsolom a gyermekvédelmet. Mennyire ez alatt a négy-öt év alatt, amíg Miskolcon voltál iskolalelkész, mennyire kötődik oda a gyermekvédelem? Azért hozom ezt ide most be, hiszen, ha jól tudom, akkor pár éve elkezdtél lelki gyakorlatot tartani gyermekvédelemben dolgozóknak.
Elek László SJ:
Miskolcon természetesen rengeteg diákkal foglalkozunk, ahol nagyon súlyos történetek is vannak, hoznak otthonról. És az volt a különleges helyzet Miskolcon, hogy elég hamar összeállt egy csapat, hogy azokat a problémákat, akár diákok között, bullying és rengeteg minden bántalmazás, akár otthonról hozott, akár ne adj isten, hogyha valamelyik tanár vagy akár szerzetes irányából történik, akkor ezeket ne egy ember oldja meg, mert nem tudja, hanem ezt lássuk rendszerben, és akkor összegyűlt egy csapat iskolapszichológussal, gyermekvédelmi felelőssel, iskolalelkésszel, nevelési igazgatóhelyettessel, kollégiumigazgatóval. És így hétről hétre összegyűltünk, és beszélgettünk konkrét esetekről is, természetesen jelzést is téve hozzá ha jelzési kötelezettség, de olyan irányba is, hogy hogy lehet közösen segíteni egy osztályt, mert egy bármilyen tett nem csak egy embert érint, hanem mindig közösséget is és nagyobb kört. És amikor a mentálhigiénés és lelkigondozói szakirányú továbbképzést végeztem ott is, erre láttam jobban rá, hogy rendszerben hogyan lehet egymásra figyelni. És így kerültem bele a gyermekvédelembe, és ebben nekem nem is .. a kifejezést se teljesen szeretem, szakmailag is teljesen helyén van, hanem ahogy a szerzetesi irodának a stratégiája mondja, az emberi méltóság stratégia. Mert hogy igazából az egész veleje, megint az, amit egyházban próbálunk tanítani, hogy ha másikban én elhiszem, hogy ott van benne a jó, és nem ment az teljesen tönkre, akár elkövető, akár bántalmazott, akkor meglátni ezt a jót, és segíteni, hogy ez a jó növekedjék, és ne a másik növekedjen, és hogy lássuk meg így: tartsuk tiszteletbe egymás emberi méltóságát, nem csak diák és szülő között, hanem akár szerzetes szerzetes között. Mindenhol, ahol nem egyenlő a kapcsolat, ott lehetőség van valamilyen hatalmi visszaélésre. Egyszerűen tudja adni magát. És nekem ez mindig a kérdésem, hogy hogy lehet ezek a nem egyenlő kapcsolatok, egy lelki pásztor, még az átlag hívővel is egyszerűen rám másképp néz, mert pap vagyok.
Pap Ildikó:
Tekintélyszemély vagy.
Elek László SJ:
Igen, és hogy ezzel ne visszaélést legyen ebből, ebből ne én olyan irányba rángassam, ami nem a növekedés, nem a gyógyulás, hanem ezt pozitívan, hogy lehet ebből a másikból a jót kihozni, és ezek a történetek kapcsán azért láttam elég nehéz történetet is, és kellett nekem is rendőrségi feljelentést hívnom és gépeltem, olyan történetben, ami gyermekkel történt a beszámoló szerint, hiszen nem kell nekem vizsgálni, én csak jelzem, hogy itt valami történt, vagy valamiről beszámoltak, hogy ebből láttam, hogy, és nem egy magammal, hanem többekkel, vagy szakemberekkel kapcsolatba kerültem, hogy aki ilyen területen dolgozik, nem is feltétlenül egyházi egységnél, egyszerűen csak ő kapcsolatban van az Istennel, és kapcsolatban van nagyon sötét és szomorú történetekkel, abban nagyon nehéz egésznek maradni, és egyszerre meglátni a gonoszt is, és meglátni benne az Istent is. És akkor jött így a gondolat másokkal együtt, hogy tartsunk olyan lelki gyakorlatot, ahol akik gyermekvédelemben dolgoznak, és találkoznak nagyon szörnyű, és nagyon gyönyörűséges dolgokkal, és nagyon ott van jelen az élet, az ember és az Isten, ezzel segítsünk nekik valamit kezdeni.
Pap Ildikó:
Néhány perccel ezelőtt elhangzott az a mondat tőled, hogy ugyanarra a mondatra Bostonban van, aki azt mondta rád, hogy konzervatív vagy, van, aki azt mondta, hogy liberális vagy. Te minek tartod magad?
Elek László SJ:
Nem jók a kategóriák az ilyenek, pláne nem a fekete-fehér, pláne nem, amit egymásnak lehet így ütni, és akkor egymás fejéhez vágjuk. Én nem tudom, mi vagyok. Mint jezsuita, elég sokan egyből rám sütnék, hogy liberális és újító, és már gyanús is, mások meg ezzel örülnek, hogy újító is, és de jó. Én azt tudom, hogy szeretném azt minél inkább megtalálni, hogy a jó Isten ma mit mond. Ezt egységben a római katolikus anyaszentegyházunkkal betartva szabályait, és hallgatva a hierarchiára akkor is, amikor ez időnként nem könnyű, és közben mégis meglátni, hogy ez sokkal-sokkal nagyobb, szélesebb és színesebb, mint amit hétköznap mi szoktunk gondolni. Nagyon sok tekintetben azt gondoljuk, hogy az egyház így lezárva, és ezt mondja is véglegesen, és kiderül, ha jobban megnézzük, a tanítás is, a gyakorlat is, az eredeti hagyomány is, ebben sokkal több mindent megenged, sőt mutat, és szeretne mutatni a jó Isten szeretetébe, és én ezt keresem. És ez időnként fal közelébe vagyok, néha talán neki is ütközök. Szerencsére egységben vagyok elöljáróimmal, püspökömmel, megvan annak a módja, hogyha véletlen esetleg, és lehet, hogy lesz olyan, hogy átlépem a határokat, akkor megmondják, hogy ez már itt a határ, de azon belül keresni azt, hogy ma az Isten hogyan van jelen, mert az Isten országa köztünk van, és ezt megmutatni, én ezt keresem.
Pap Ildikó:
Liberálisnak semmiképpen nem mondanám, mégis azért az újítás valamilyen formában megfigyelhető. Ferencpápa itt a színodális út kapcsán elég sok kaput kinyitott már, de ne is erről beszéljünk, hanem igazából most itt az ökumenikus ima hét környékén beszélgetünk, óhatatlan, hogy felmerül bennem az a kérdés, hogy számodra az ökumenizmus az mit jelent?
Elek László SJ:
Én nem szeretem az ökumenizmust, mert nem szabadna lennie. És egy jó ökumenikus hét az nem ünneplés, hanem fájdalom. Fájdalom annak, hogy azt az örökséget, amit kaptunk, azt mi vagyunk a tékozló fiúk, és eltékozoltuk. Nincs egység az egyházban. És hogy különbözünk, és ez nem jó. Én olyan helyen nőttem föl, a Máriaremete-Hidegkúti Ökumenikus Általános Iskolában, és a körül az alapítása környékén is, ahol például sikerült megteremteni, hogy általános iskolában bibliaismeretet, evangélius, református, katolikus, ugyanazt tanultuk, és a tanárunk is különbözött, egyik így mondta, hogy Nabukodonozor, a másik meg Nebukadneccár, és különbözőképpen. És a tananyagot jóvá hagyta mindegyik egyházi hatóság. Mert hogy egy általános iskolai szinten igen, van teológiában itt-ott eltérés, de azért egy bibliaismeretben, az alapokban csak egyet tudunk érteni. És megtaláltuk, és természetes volt, hogy egymás templomába is tudunk járni. Igen, hiszek abban, hogy a katolikus egyház találta meg legjobban egyenlőre azt, amit az Isten szeretne mesélni magáról. Nem lennék katolikus, hanem ezt mondanám. De igenis azt mondom, hogy ennek a megnyilvánulása, hogy az Isten közöttünk van, és hogy, azon nekünk dolgoznunk kell még, mert válhatatlan, hogy különbözőek vagyunk ennyire. Az, hogy másképp van a rítus természetes katolikus egyházon belül is, római katolikus, görögkatolikus, és még van több rítus is, aminek helye van, de hogy tanban különbözünk, ez bűn, és ez fájdalom. És ez egy olyan, amit én nem tudok megoldani, és valószínűleg emberileg nem is fogunk egy könnyen. Annyi történeti háttér, politikai háttér van itt száz évek, amiből ez így nem, és esedezhetünk az Istenhez, hogy valahogy tegye eggyé azt, amit mi tönkretettünk. És így nekem az ökumenikus imahét inkább egy kis fájdalom, ami erre emlékeztet, hogy ezt nem csináljuk jól. És be kell látni, hogy nem is fogjuk hamar, és nem is lesz az, hogy következő évben nem fogok annyi programot plusz csinálni a környező evangélikusokkal, reformátusokkal, mert nincs ennyi erőm. De ez fáj, ez nem jó.
Pap Ildikó:
Jól érzem a szavaidból, hogy egy szemléletmódváltásra lenne szükség a Katolikus Egyházon belül?
Elek László SJ:
Nagy szavak ezek, és az valami olyan lenne, hogy akkor én mondom, hogy a másik ezt csinálja, vagy azt csinálja, vagy a szervezetnek így kell, vagy úgy kell csinálni. Én ezt nem tudom. Én azt tudom, hogy én magamnak kell növelnem magamban az Istennel való egységet és szeretetet, egységben a tanítással, és azt szeretném élni, és növeszteni, és engedni, nőni, és abból hátha születik valami, és abból hátha mások is belekapcsolódnak.
Pap Ildikó:
Amit így most én nekem átjött, és érzem a szavaid mögött, hogy sokkal nagyobb nyitottságra van szükségünk, és hogyha változást szeretnénk, azt először saját magunkon kell elkezdeni.
Elek László SJ:
Abszolút, de ne is magunkba se változást akarjuk. Szeressük az Istent, próbáljuk meg engedni szeretni magunkat. Nem feladatokkal, ezt kell csinálnom, azt kell csinálnom, így kell, úgy kell, mert akkor lesz ez, meg az, akkor fog szeretni, ha… Isten szeret, és kész. És ezt, de jó lenne, és ez is, ne is próbáljuk, de jó lenne, ha tudnánk megengedni ebből magunknak valamit, és abból majd következnek változások, abból majd következik a magunkon kezdés, abból majd következik akár rendszerszinten, akár tanításban, és nagyon sok mindent lehet majd változtatni, és talán kell, nem tudom, de ha találjuk meg, engedjük megérintődni … ami az egésznek a szíve, hogy Isten van, és szeret, akkor is amilyen vagyok, sőt pont úgy, amilyen vagyok.
Pap Ildikó:
Zárszónak ez tökéletes, köszönöm szépen neked a beszélgetést, köszönöm a tanításodat, és nézőinek köszönöm a figyelmet.
Forrás: Szent István Televízió – Semmit se vigyetek az útra, YouTube.