Tegnap ketten hagyták itt a szemináriumot. Tavaly júniustól máig vagy 15-en mentek el. Több mint 10%. Egy-egy évfolyamban legalább 40%-os a lemorzsolódás a szemináriumi hat év alatt. Baj ez, vagy ennek így kell lennie?

Sok fajta módon és különféle okok miatt hagyják el a szemináriumot. Vannak akiket az elöljárók tanácsolnak el, sok-sok ima és komoly megfontolás után. Általában jól van ez így. Itt Rómában ez elég ritka. (Szerintem többször is tehetnék, de nagyon óvatosak.)

Az esetek többségében a kispap dönt úgy, hogy ő tovább ezt nem csinálja. Megfontolta, átimádkozta és úgy találta, hogy Isten másra hívja. Hiszen nem kell mindenkinek papnak lennie, s nem hív mindenkit erre az Úr.

Ez az igazi. Ennek örülnünk kell, hiszen megtalálta helyét s útját és van bátorsága azon menni. (Nem lehet könnyű öt-hét év után azt mondani, hogy mégsem ez az utam.) Van ilyenre is példa. Andrea Simone így ment el. Két éve egy csoportban voltam vele. Itt lakom a régi szobájában. Igazán rendes ember. Mindenkinek példája lehet. Nyáron ment el. Viszont még itt tanul Rómában és be-beáll portásnak hozzánk, ha szükséges. Rajta látszik, hogy jól döntött; megtalálta az útját. Vidám, lelkes, stb. Vannak mások is, akik még évek múltán is visszajárnak egy-egy ebédre, hogy a régi barátokkal találkozzanak. Öröm látni őket, hiszen mind Istent akarjuk szolgálni. Ki-ki a maga útján.

De vannak, akik nem így mennek el. Van, hogy nem vagyok biztos abban, hogy jól megfontolták. Mintha vihar tört volna ki bennük, és még mielőtt még kitisztult volna az ég, gyorsan irányt módosítottak. Ködben szabad megállni, de hirtelen letérni az útról tilos. Komolyan felmerül bennem, hogy nem mi, a többi kispap, okoztuk-e azt a mindent elsöprő vihart. Valerio Luca Floris. Ötödéves volt Szardíniáról. Most elment. Pont most. A leterhelő vizsgaidőszak végén, amikor mindenki fáradt és így egymás torkának esünk. Két héttel a Fiducia után. A hat főkonyhás egyike. Ők dolgoztak a legtöbbet. A foci csapat nagyszerű hátvédje. Tavaly vele voltam egy csoportban. Már kitűzték a diakónusszentelés időpontját (október 25!!). Elment. Az igazi okokról csak pár ember szokott tudni. Már kiskorában kimondta, hogy pap lesz vagy focista. Aztán sokáig nem gondolt erre, Istenre se sokat. Élt, mint minden olasz fiatal. Aztán plébánosa és mások hatására sok ima és gondolkodás után lépett be a szemináriumba vagy hat éve.

Most pedig itt hagyja az egészet. Csak remélni tudom, hogy az Úr akarata ez, s nem a szeminárium tette tönkre. Remélem meglelte a saját útját, s majd boldogan él, míg meg nem hal. Félek, hogy nem így van. Igaz, hogy létezik visszaút.

Ritka, de van rá példa, hogy valaki visszajön. Ebben az évben ketten érkeztek, akik 3-5 éve hagyták itt a szemináriumot. Más világ volt az még. Más elöljárók, más kispapok, és ők is változtak. Szerintem a legjobb kispapok közé tartoznak.

És mi van velem? Hiszen ötödévben már könnyebb bent maradni a rendszerben, mint kiszállni. A szeminárium visz előre, ha nem is csinálok semmit. Micsoda erő (vagy összeomlás) kellhet ahhoz, hogy kiszálljon valaki! Családoknak, barátoknak elmagyarázni, munkát keresni. Öt év szeminárium után beleugrani a világba. Ha nem vigyázok, akkor könnyen nyakamba szakadhat a diakónusszentelés igazi szabad döntés nélkül. Hiszen az alapértelmezett menetrend szerint oda kerülök. Erőszakkal kell magamban figyelnem arra, hogy szabad, saját, megfontolt válasz legyen Isten hívására. Küszködve fenn kell tartsam a jogom arra, hogy azt mondjam nem, én nem erre megyek. (Nincsenek ilyen téren komoly kételyeim, de csak akkor dönthetek szabadon a papság mellett, ha van lehetőségem arra is, hogy nemet mondjak.) Nem szabad, hogy az ár vigyen, nekem kell döntenem.

Ezért mondogatom még mindig, hogy „ha az Isten is úgy akarja, akkor október 25-án diakónussá szentelnek”.

Tudom, hogy sokan imádkoztok értem. Nagyon-nagyon köszönöm. Hol lennék az imáitok nélkül?! Azt szeretném kérni, hogy azért is imádkozzatok, hogy szabadon tudjak majd végleges és visszavonhatatlan igent mondani a szenteléskor. Hogy legyen erőm nemet mondani majd, ha azt kellene.