Éjjel volt. Felébredtem arra, hogy kopog az eső a hálózsákomon. Én nem akartam beengedni, de akkor is kopogott. Az ösztönök intettek, hogy fel kell kelni. Kapkodás. Ébredés. Most mi lesz? Húzzuk fel a ponyvát? Végül a passzivitás nyert. Azt mondtuk, hogy nem esik nagyon és talán lassan elmúlik. Abba is hagyta egy picit, de nem lehettünk biztosak abban, hogy nem fog rázendíteni újra. Azért mégiscsak visszafeküdtünk, és aludtunk reggelig. Én legalábbis nagyon jól aludtam tovább. (Többek panaszkodtak a kényelmetlen földre, vagy a hidegre.)

Reggel arra ébredtem, hogy hétágra süt a nap, és meleg van a hálózsákomban. Kikukkantottam a világban és láttam, hogy a többieknek is meleg volt. Mindenki teljesen másutt aludt, mint este. Mindenki elmenekült valamelyik árnyékba. Ekkor még ismeretlen jelenség volt ez. Később megszoktuk ezt is. Jóadag Bolerora felkelt mindenki. Megettük azt amink volt. Talán nem maradtunk éhesen. Talán.

Indulás előtt a Portisch Lajosról elnevezett Lajos forrásnál elénekeltük a dicsőítő himnuszunkat, amire még emlékezhetnek tavalyról a jobbak. Persze az idő vasfoga betett a nótának, de lassan lassan eszünkbe jutott az is, hogy L mint Lóbelt. Lobelt Letfold. Vége lett az éneknek, menni kellett. Menni. Szép idő volt. A fák között kellemes volt. Csak azt nem értettem, hogy miért néztek olyan furcsán a piros kötött sapkámra? Aztán leértünk a Dömörkapu völgyébe. A kék kereszten mendegélve nem egy kidőlt kék keresztbe botlottunk? Szegény teljesen ki volt dőlve. Két társa ott virított sírja fölött. Mi megsajnáltuk és Gábor megfeszített 10 perces favágásával megmentette számomra. Bár csinálhatta volna gyorsabban is. Tovább stílusosan Pilisszentlászló felé mentünk. „Állj! Éleslövészet NINCS!” Értem én, ha VAN, akkor ne állj, menj csak tovább… Pilisszentlászlón ránk jött az ehetnék. Vettünk friss tejet, kenyeret, felvágottat, uborkát, patent-kék színezéket tartalmazó borzasztó apentát. Aztán megettünk mindent és mentünk; mentek újra a boltba. Pilisszentlászlón június 27-én felköszöntöttük a társaság László tagjait. Még csokit is kaptak (közpénzből). Itt jött egy kicsit kellemetlenebb rész, a Matyi sem gitározott menetközben annyit. Fel kellett mászni a Pap-rétre. Ahol tudvalevő, hogy „NINCS ivóvíz!!”. Kedves erdészlak. Szép idő volt. Elpilledtünk. Egy fél órácskát aludtunk. Zöld a fû, és kék az ég. Menni kellett tovább. Amerre napabb, fölebb és jobbabb. Ekkor találtuk ki részletesen azt a bizonyos számítógépes játékot, amit egyszer majd meg fogunk valósítani. Meg ám! De nem akarjuk előtettek részletezni, mert ez egy nagyon tuti játék lesz.

Teltek-múltak az órák, bár én meglepődtem, hogy milyen gyorsan haladtunk. Az az 520 m mégsem volt kevés. Ráadásul napabb is volt. Legyőztük. Vörös-kő behódolt. És árnyékot is adott. Tüzet én adtam. Nem voltunk (és még most sem vagyunk) mazoisták. Így ledőltünk itt is fél órára. Jól esett. Akárhogy nézem nehéz az a táska. A Vörös-kőről legurluni szinte mindennél rosszabb volt. Meredeken lefelé csúszni, lépni, figyelni, beszélni. Nem esett le senki. Pedig.

A Hétvályus-forrásnál táboroztunk le. Persze mára már csak 3-4 vályú maradt, de legalább víz volt benne. Finom, kicsit tejszerû víz. Tüzelő is volt. Kijelölt tűzrakóhelyen raktunk tüzet, ahol szabadott. (Gábor külön megkérdezte a tűzoltókat.) Persze kinn volt a „Tüzet rakni TILOS!” tábla. Nagyon agresszív. Miért nem lehet ezt kedvesebben írni? Minket felhúzott, ezért nem törődtünk vele. Levegőnek néztük. A gyönyörű tűzbe beleraktuk a lábosainkat és főztünk teát és finom zacskós levest. Természetesen meg is ettük mindet. No nem úgy mint az állatok. Mindenki a közös bödönből evett. Jó-jó, majdnem mindenki. Volt(ak) kivételek. (Tányérból enni, mint az állatok!!??) Némi énekelgetés után lefeküdtünk. Gábornak és Matyinak nem volt szimpi a föld, ezért fölmásztak a szúnyogos rétre. Mi meg aludtunk a ponyván. Hi-hi. Nálunk csak a szöcskék ugárltak nagyon pofátlanul a mi arcunkba. Este lett és reggel a sokadik nap.