Kora reggel volt amikor - ismételten - mindenki arra ébredt, hogy a nap erőteljesen rásüt. Gyorsan elvonult mindenki valhova. Fal mellé, fa alá, ház mögé. Matyi még egy konnektort is talált, ami nagyon jól esett a mobiljának. Kanál és tányér helyett töltőt hozott. (És igaza volt.?!.) A tűző napsütésben 9 tájban mégis összeszedtük magunkat. Lassan ment az összepakolás, mert még az esőkabátom is égette a kezemet. A vizes sapka sem segített sokat. Gyilkos volt a napsugárzás. A reggeli örömét a nap sem tudta elvenni. Találtunk egy kis boltot, és némi árnyékot. Szeretem a friss kenyeret, kakaót, felvágottat. A már-már zöldülő szalámit kevésbé, de az is elfogyott. Még éppen nem mászott.

Mivel 11 és délután 4 között a napra menni tilos és életveszélyes a nagy-nagy sugárzástól, ezért az árnyékban maradtunk. Kinéztünk egy Galgagutára menő buszt. (Tudtad, hogy van közvetlen Budapest-Nézsa járat? Jó, mi? Utánunk jöhettél volna!) Az alvás után még ki nem nyílt szemekkel szálltunk a buszra. Megint gyönyörű tájakon vitt keresztül és vitt el a kitűzött célunkhoz közelebb. Galgagutáról persze nem volt ideális busz, így inkább vonattal mentünk tovább. Kis piros vonattal. A mintegy egy órás várakozás alatt megettük kenyerünk javát, és kijavítottuk a falfirkák valamennyi helyesírási hibáját. („Eszt neked!”)

Becske alsó vm. után gyalogolni voltunk kénytelenek. Szerencsére kicsit esőre állt az idő. Nem főtt szét már az agyvelőnk. Átcammogtunk a falun. Vásárolni végül nem álltunk meg. Minek cipeljük? Reggelire úgyis befutunk valamelyik faluba. Gyalogoltunk hát. Lassan emelkedett az út. (Ja, Gábor ebben a faluban is szerelt táskát.) A domboldalon megint elhallgattunk, de most nem annyira a fáradtságtól. A fákon és bokrokon szinte egyáltalán nem volt levél. Átsütött a délutáni nap a bozótoson. Mindent lezabáltak a hernyók. Begubózva lógtak mindenfelé. Közben sok-sok lepke szállt mindefelé. Elég lehangoló volt. Az ég is elszomorodott; szemerkélt. Csak úgy nagyon éppen. Közvetlenül a vár alatt jelentősen javult a helyzet. Ott sok zöld fa volt.

Megint másztunk egyet a várhoz, de ez nem volt olyan kemény, pedig ez 529 méter magasan volt. (Biztos jó számokat írtak a térképre??) A kilátás itt is nagyon szép volt. A várból itt sem maradt sok. Egy bajom van még a várakkal: nincs bennük víz. Csővárnál még volt egy nagy kút alján vízzel, de az nem tűnt ihatónak. Itt csak a kút pereme volt meg. Mennyire jó lett volna ott aludni, egy várban. A bazalt-orgonák hangjára elaludni, és a napfelkeltét hálózsákból (vagy pokrócokból) nézni. De hát víz nélkül nincs élet. Víz nélkül a halál vár minket. Ezért nem nézelődtünk nagyon sokat, pedig milyen szép volt.

Leereszkedtünk a vár másik oldalán. Mint írtam már, nem szeretek lefelé menni meredeken. Ez sem volt kellemes, de mindenki túlélte. Még a gitár is. Mendegéltünk lefelé, és arra amerre a forrásnak kellett lenni nyomokat találtunk. Valószínűleg cserkészek voltak. Egy kiépített táborhely. Kapuk. Fel is lehetett mászni rájuk. Ott lehetett az őrség. Hatalmas kiépített tűzrakóhely nagy-nagy kövekből. Gát, vagy fal az egyik oldalon. Egy kész asztal, amire lazán ráülhettünk. Kikövezett út vezetett egy másik tűzrakóhelyhez. Egy hibája volt ennek is: nem írták ki merre van a forrás. Utóbb megtudtuk, hogy nagyon szép forrásnak kellett ott valahol lennie, de a mi gagyi térképünkkel nem sikerült rálelni. Ez kicsit lehangolta a bandát. Még a szép táj sem segített sokat. (A háttérben zöld és - hernyó ette - barna hegyek váltották egymást.) Nem volt mit tenni gyalogoltunk tovább Szanda felé. Matyi mentette meg minket. Elkezdett gitározni. Egy éneket nyomott végig. Közben - Gáborral konzultálva - 4 féle kíséretet alakított ki hozzá. Már közel jártunk az aszfalthoz amikor úgy döntöttünk levágjuk az utat. Nem a távolság miatt, hanem a környék miatt. Egy hatalmas, lankás, lekaszált mező. Igazi hippik lehettünk. Matyi a gitárral, már-már fetrengett a fűben, mint valamelyik klippben. Hű, ez jó volt. Utána meg az volt jó, hogy a falu szélén találtunk egy kutat. Újra ihattunk a szent italból, a Boleroból. Az életet adta újra nekünk. Csodálatos volt. Mint mindig. De már a nap megint nem járt magasan. Nem tudom miért, de ennek a napnak mindig az volt a szokása, hogy le akart menni, amikor kezdtünk belejönni az életbe.

Szandán megkerestük a picike, de nekem nagyon szimpatikus templomot. Helyiektől kiderítettük, hogy a plébános nem itt lakik, de van itt is plébánia. Sőt megtudtuk, hogy a harangozó néni mindjárt jön harangozni. Addig vártunk a fűben. Egy néni rá is szólt a Matyira, hogy „Miért ül az a kislány a fűben, föl fog fázni!”. Hát, igen. Az a kislány csak nézett, és gitározott. Végül csak megjött a harangozó néni. Amikor megkérdeztük, hogy aludhatunk-e a plébánia kertjében elég sandán nézett ránk. Aztán Gábor elkezdett beszélgetni vele. Itt-ott - állítólag véletlenül - torzított a nap szörnyűségein. Végül odáig jutottunk, hogy bemutatta nekünk a plébániát, és felajánlotta, hogy aludjunk és fűzzünk benn. Sőt fürödjünk benn! Mi persze kinn aludtunk.
Itt szétválik a történet több szállra. Nekem, mint esztergomi kispapnak, fel kellett robognom 30-án 8:30-ra Esztergomba Léka érsek-prímás emlékmiséjére. (Igaz, én azt hittem, hogy elég 10:30-ra ott lenni.) Így hát én 3 9-es busszal elhagytam a társaságot. Balassagyarmat-Vác-Bp-Esztergom útvonalon pont időben eljutottam a szemináriumba, ahol fürödtem, és nagyon álmos fejet vágtam. Aztán a parti után száguldottam vissza a megbeszélt találkozóhelyre Hollókőre a kis templom elé. (Hollókőre is van közvetlen buszjárat. Kírály!) De ez már a 30-a története, tehát elkezdem azt a napot.