Gyönyörű reggelre ébredtünk. Szinte túl gyönyörűre. Igaz a szúnyogok és a hideg miatt nem mindenki aludt jól. Én jól aludtam. A hajnali turista sem esett átt a pokrócba burkolódzott öcsémen, de nagyot nézett.

Szűkös reggeli után nekiiramodtunk a lejtőnek. Nem szeretek lefelé menni. Mindig csak jobbab, fölebb, napabb. A napabb általában meg volt. Az elágazásokban Matyira hagyatkoztunk. Megkérdeztük, merre van kocsma. Mindjárt a jó irányt mutatta. Ha nem is a kocsma felé, de hídhoz elvezetett. A forró hídon átkeltünk. Közben már sóhajtozva néztük a vizet. Sokat kellett aznap gyalogoni. Nem állhattunk meg. De annyira csábított. Hüss víz. Õ nyert. Megálltunk egyett fürdeni. Ha álltalánosítanék akkor azt mondanám, hogy mi Elekek nem vagyunk olyanok mint az állatok. Mi nem vetkőzünk és öltözünk egész nap. Mi ruhástul fürdünk. De én nem álltalánosítok, ezért ezt sem mondom. Minden esetre én ruhába fürödtem. Kellett annak is a tisztítás, nem csak nekem. Nagyon jó volt a víz, és nagyon folyt. Folyton elvitt minket. A puhányabbja ledőlt az árnyékba. (Persze az egyikük - BG - nem nézte meg rendesen merre megy a nap, így jól leégette magát.) Mi - a szent maradék - dolgoztunk. Ástunk. Dolgoztunk. Ültünk a moslékba, és dolgoztunk. Ástunk. Persze amikor mi is lefeküdtünk volna, akkor kitalálták, hogy indulunk.

Indultunk is. Mivel eljárt már az idő, ezért kénytelenek voltunk buszozni. A buszon a vacsoránkról tárgyaltunk, és megállapítottuk, hogy egy busz sokkal gyorsabb és kényelmesebb mint a gyaloglás. Odáig fajult a lelkesedésünk, hogy a kompozás után Vácról sem akartunk gyalog menni. Gyalog mint az állatok. Inkább busszal. Persze jól bevásároltunk. Vettünk sokféle Bolerot, meg még ezt-azt amit meg lehetett enni. A buszpályaudvarnál egy jót ettünk, míg a béna deszkásokat néztük. Szegényeknek még nagyon nem ment.

Egy alkalmasnak látszó buszra felszálltunk. Gábor kért 4 diákjegyet Csővárig. Erre a sofőr: „De az 400 (érted! négyszáz!) forint lesz! Biztosan kéri? Ki tudja fizetni?” Erre az amúgy tántoríthatatlan Gábor majdnem leesett a buszról. Pár nappal korábban egy pesti igényesebb vendéglő(ipari kiszolgáló egység)ben a pincér nem kételkedett benne, hogy a fent nevezett úr busás borravalót tud(na) adni. Végül kitudtuk fizetni a 400 Ft-ot. Nem akarunk húsz-ezressel fizetni. Nem tudott volna visszaadni. A busz lassan kidöcögött Vácról, és bemutatta nekünk a Cserhát szélét. Gyönyörű volt. Buszról végképp. Lágyan kanyarodó lukacsos utak. Dimbek-dombok mindenfelé. Nagyon jól néztek ki. Egész Csővárig vitt minket. Ott a már nem túl magasan járó nap fényében Gábor újra megszerelte a táskáját.

A vár látványa kicsit megrémisztett minket. Magasan volt. Bár 333 m. Hmm. Akkor is magasan volt. Nekiestünk. Kicsit lihegtünk. Nagyon lihegtünk. Tántorogtunk. Csöndesek lettünk. Mentünk mégis. Egy darabig. A nyeregben aztán gyorsan ledobtunk magunkról minden cuccot. Vettünk egy nagy levegőt. Kiengedtük a felesleges folyadék készletünket. Aztán irány a vár. Hirtelen sokan jelentkeztek arra, hogy vigyáznak a cuccokra amíg a többiek felmásznak a várba. Váltott mûszakban végül mindenki láthatta a várat. Ami persze csak rom volt, nem nagy szám. De a kilátás. Az már ütött. Érdemes volt fölmászni érte (szerintem). Nézsa felé még útban volt a 358 méteres Vas-hegy. Sosem értettem, hogy miért nem a magasabb hegyekre építették a várakat. A Vas-hegyről szinte be lehet ugrani a várba. (Nagyon szinte.) Szóval Vas-hegy. Onnan a másik irányba volt gyönyörű a kilátás. Nagyon kúl. A napot már csak 30-40 fokban látszódott. Mi meg kezdtünk megint fáradni. Így Gábor egyre többször közölte, hogy kiment a bokája. Mi meg egyre szótlanabbul meneteltünk. Persze a piros jelzés a térképem szerint nem arra ment amint valójában. Elkerültük valahogy a talán létező forrást, és begyalogoltunk Nézsába. (Word Joke: Esett mintha Nézsából öntötték volna. Jó mi?)

Nézsa. De hol aludjunk? Nekem tetszett a templom előtti tér is. Megint leszavaztak. Végre értelmesen használtuk a mobilt. Kiderítettük a plébános atya számát. Igaz, hogy közben néhány helyi fiataltól megtudtuk, hogy az atya szabadságra ment pár hétre. Kedvesen elkísértek minket a harangozó, kert gondozó, sekrestyés Magdi nénihez. Aki természetesen a falu túlvégén lakott. Útközben - teremtsünk kapcsolatot - Gábor megkérdezte, hogy mi teszi emberré az embert? A cigi? Megtudtuk, hogy a majom is cigizik. Ja, és hogy az embert az állattól az különbözteti meg, hogy minket nem csak az ösztönök irányítanak. Gábor próbálta rávezetni a szerencsétlent: „Jó-jó, de valami materiálisabb?” Nulla. Amikor elmondtuk, hogy a Bolero és a kemény nylon (=műanyag palack), akkor sem kapcsoltak. Ezek a falusiak. Mintha az őskorban élnének. Pedig…

Magdi néni beengedett minket a plébánia kertjébe. A plébános tudta nélkül nem akart a házba beengedni, de nagyon kedves volt. Elég volt az első varázsszót emlegetni: Pestről megyünk Szentkútra. (Ekkor tájt jöttünk rá, hogy pont búcsúra érünk oda.) A néni megmutatta, hogy hol rakhatunk tüzet, honnan hozhatunk tüzelőt, merre a csap, és merre a budi, és merre a lámpakapcsoló. Nekiestünk a tűznek, és főszakácsunk elkezdett valamit sütögetni. Persze vak sötétben. Elgondolhatod milyen lett. Sok-sok krumpli egy celofán tepsiben. Leöntve egy kis olvadt margarinnal és olajjal. Megfûszerezve valami grill fûszerrel és hagymával. Egyből többféle hagymával. Aztán a kis bödönébe még virslit is égetett. A hideg éjszakában nem rakhattunk nagyobb tüzet, mert parázs kellett a krumplinak. Brr. Aztán vártunk. Az sült. Mi nem sültünk. Lassan sült. Lassan fázni kezdtünk. Aztán megtörtént a csoda. Kész lett. Egy része. Finom meleg krumpli. Nagyon finom virslivel. Csak egy kis Bolero hiányzott róla. Nyamm. Finom volt. Csak kicsit koszosak lettek az edények. Ettük. Aztán lefeküdtünk. Az esti sötétben sosem törődtünk a renddel. A társaság egyetlen lánya sem szörnyülködött hangosan. (Mert is volan szörnyülködni. Rakhatott volna rendet.)