„2005 Szent Laci” témában:

Azt hiszem szombat volt. Pont búcsú volt aznap. Mi nem a búcsús misére mentünk, hanem még a reggelire. Nem voltak még sokan. Borongós, de szép reggel volt. Lehet, hogy csak azért, mert már a célban voltunk. A mise közben megjött Balláék mamája is, meg Tündi is, meg sok tiszta ruha Borinak, mert ő azért nagyon vágyott arra is. (És ő nem jött haza velünk.) Mise után egyik ferencessel beszélgettünk a kegytárgybolt előtt. Ez csak azért fontos, mert nem sokkal később ez az atya adta össze Tündit és Márkot.

És igen. Eljött a július is. A hajnali levegőben is érződött a július szaga.

Engem tehát Vácon ért a 30-a. Pontosabban még Vác előtt pár kilométerrel. Emlékmise után, és sok-sok utazás után este 6-ra Hollókőn voltam.

Kora reggel volt amikor - ismételten - mindenki arra ébredt, hogy a nap erőteljesen rásüt. Gyorsan elvonult mindenki valhova. Fal mellé, fa alá, ház mögé. Matyi még egy konnektort is talált, ami nagyon jól esett a mobiljának. Kanál és tányér helyett töltőt hozott. (És igaza volt.?!.) A tűző napsütésben 9 tájban mégis összeszedtük magunkat. Lassan ment az összepakolás, mert még az esőkabátom is égette a kezemet. A vizes sapka sem segített sokat. Gyilkos volt a napsugárzás. A reggeli örömét a nap sem tudta elvenni. Találtunk egy kis boltot, és némi árnyékot. Szeretem a friss kenyeret, kakaót, felvágottat. A már-már zöldülő szalámit kevésbé, de az is elfogyott. Még éppen nem mászott.

Gyönyörű reggelre ébredtünk. Szinte túl gyönyörűre. Igaz a szúnyogok és a hideg miatt nem mindenki aludt jól. Én jól aludtam. A hajnali turista sem esett átt a pokrócba burkolódzott öcsémen, de nagyot nézett.

Éjjel volt. Felébredtem arra, hogy kopog az eső a hálózsákomon. Én nem akartam beengedni, de akkor is kopogott. Az ösztönök intettek, hogy fel kell kelni. Kapkodás. Ébredés. Most mi lesz? Húzzuk fel a ponyvát? Végül a passzivitás nyert. Azt mondtuk, hogy nem esik nagyon és talán lassan elmúlik. Abba is hagyta egy picit, de nem lehettünk biztosak abban, hogy nem fog rázendíteni újra. Azért mégiscsak visszafeküdtünk, és aludtunk reggelig. Én legalábbis nagyon jól aludtam tovább. (Többek panaszkodtak a kényelmetlen földre, vagy a hidegre.)

Korán kellett kelni. Valamit bekaptunk, aztán gyorsan csomagolni kellett. Dénes azt mondta, hogy a Ballák eredendően nem tudnak csomagolni. Ha álltalánosítanék, akkor igazat adnék neki, de én sohasenem álltalánosítok. Legalábbis általában nem. No. Végül mindenki összecsomagolt és elindultunk le, a templomba. Nem késtünk el. Résztvettünk egy szentmisén. Jöt tett az én lelkemnek. A nyugodt szentmise után kezdődött újra a meló. Cipelni kellett a táskát. Persze előbb megvártuk, amíg Gábor megszereli a szétesőfélben lévő táskáját. (Ezt még párszor megismételte aznap.)

Szombat. Reggel. Sőt, hajnal. Öcsém sehol. Pontosabban az éjjeli Hiperkarma koncert kicsit kiütötte. Egyedül indultam a Mechwart térre. Ott megint kicsit csalódtam, mert nem voltunk sokan. Be kell látni, elmaradottak vagyunk; az internet még nem a legjobb szervezési mód. Azért nem törtem le, mert a SztLaci kréme ott volt. Bár Lotti hiányzott… A tisztesség és a teljesség igényével felsorolom a látott embereket: Wildner Dénes (a sípja nélkül, de kalapban), Balla Gábor (mindenfelé lógó táskájával), Balla Márk és leendő felesége: Dénes Tünde (kell nekik most házasodniuk, ezért nem jöttek a folytatásra), Balla Borbála (aki egyetlen lányként is vállalta a Portisch Lajos (élő) emlékének szentelt folytatást is), még egy Balla, aki nem a Tamás (bocs, nem jut eszembe a neved, tényleg bocs!!), egykori fiam: Márk, és jómagam (egy dögnehéz táskával, és gitárral). Ez volt a csapat. Legalábbis az 1.0-ás változat. ¾ 9 környékén – túrázók lévén – felültünk a tizes buszra. A végállomásától felbaktattunk az Árpád kilátóhoz. Közben megtanultuk ki volt az a Mechwart, és a Ganzról is tanultunk. Tovább ballagtunk a Kecske-hegyre, de spontán útvonalmódosítás miatt eléggé toronyiránt mentünk a hegyre, ami nehéz táskával és gitárral semmiképpen sem mondható kényelmesnek. De fölértünk. Fönn az öreg keresztnél imádkoztunk egyet, szimbolikusan kb. megnyitottuk a hétvégét, tábort. Megnéztük a vitorlázó repülőket, meg mindent ami útba esett. Sőt azt is ami kevésbé esett útba: a gercsei kápolnát is. Most Dénes kígyóját nem láttuk, így legalább nyugodtan süttethettük a hasunkat. Jó SztLacis hagyományoknak megfelelően az ebédünket a Boróka büfé udvarán költöttük el egy-egy sör (vagy gyümölcslé) kíséretében. Mint írtam itt a krém mutatta meg magát. Ez abból is látszott, hogy egyetlen kívétellel mindenki rendes étket hozott. Nem holmi összenyomott szendvicset, hanem friss kenyeret, hozzá kést és egy rúd kolbászt, vagy valami hasonlót. Ebéd után megesett a botrány. Szent László elkezdett forogni a sírjában. Egy bizonyos tag rágyújtott. Az erdőben!! Érted? Az erdőben! Szent László túrán! Ráadásul azt állítja mind a mai napig, hogy nem is függő. Pedig mit is mondott előző este egy telefonbeszélgetésben nekem? Ne feszegessük. Lényeg, hogy rágyújtott. Mi jó keresztények lévén nem öltük meg. Inkábbvágtunk egy-két darabot a mérgező bürökből. Persze csak akkor, ha az tényleg bürök volt. Pánsípnak minden esetre nagyon jó volt. A hangmagasságokkal volt némi gond, de azért nagyot szólt. Rögtön elkezdtünk készülni a Ki-mit-tudra. (Persze teljesen mást adtuk elő végül.) Így robogtunk tovább. Forrt alattunk a talaj. Bár valószínűleg nem miattunk, hanem az igen hevesen tűző nap miatt. Eljutottunk a hidegkúti keresztútig is. Az utolsó 4-5 állomásba botlottunk bele. Imádkoztunk is egy kicsit. Természetesen pont közben szólalat meg a mobil. Pontosabban az egyik mobil, mert volt belőle pár példány. Szegény Szent László, nagyon forgolódós napja volt. Talán lassan megszokta. Én nem teljesen. Látszik, én Szent Lászlónak csak sokadik reinkarnációja vagyok, nem olyan szent mint ő. Majd még igyekszem. Mobiljaink társaságában eljutottunk a Rószika-forrásig is. A tűző napon elgyalogoltunk Solymár templomáig, de már nagyon melegünk volt. A csap tekerőkéje meg le volt törve. Élni kell, így beültünk a sarki kiskocsmába. Jobb híjján. Iszogatás közben okosodtunk. Tényleg. Jó volt Dénest hallgatni. De a természet ellen ő sem ér sokat. Sorra ragadoztak le a szemeink. Gyorsan útrakeltünk és megtettük az utolsó adag gyaloglást a Wildner Willáig. Kis házikó a faluszélen. Pont nekünk való volt. Tüzet raktunk, sütögettünk, énekeltünk, iszogattunk. (Szerencsére a WW-ban volt hűtő is.) Este megjött Elek Matyi is (az öcsém). Éjjel benézett hozzánk a Lakatos házaspár és egy másik házaspár is. (Őket is ismerem, csak most este van és nem ugrik be a nevük. Egyszer majd talán átírom e szöveg ezen részét. Talán.) Jó volt ez az északa. Igazi tűz. Igazi énekek. Jófej emberek. Valamikor éjjel lefeküdtünk. A sok sznob a fűre feküdt, mint az állatok. Én választottam benn egy szinpatikus ágyat. Nem vagyok én mazoista.

Történt egyszer, úgy 2005 tavasza táján, hogy kiderült a szomorú hír: nem lesz rendes Szent László túra. Szomorúan olvastam az e-mailt. Csak az mentett meg a teljes depressziótól, hogy Dénes megírta, egy hétvége azért lesz. Aztán lassan túltettem magamat az első sokkhatáson. Az életösztön kereledett felül. Élni kell, és táborozni is. Forrt bennem az élet. Nem lehet, hogy csak két napig lássam azt a néhány embert, akivel minden évben egyszer, egy egész héten együtt szoktam élni, valahol a világtól távol, a békés erdőben! Akkor sem lehet! De egyedül nem lehet megváltani a világot.