A kántor hamis volt. A passió össze-vissza csúszkált. Ráadásul állva hallgattuk meg. A kereszthódolathoz hívó hármas intonáció borzasztó magasra sikerült. Krisztus meghalt. Mégis.

Szörnyű volt az egész – mondaná akármelyik esztergomi fejes vagy okoska, ha látta volna a ma esti liturgiánkat. Mégis szinte „igazibb” csonka mise volt, mint azok, amiket Esztergomban éltem át vagy túl. Ott szinte minden a helyén volt, de végig görcsöltünk, hogy tökéletes legyen, így a lelkünk az áhítatunkkal együtt elmenekül valahova messzire. Itt hiába én voltam a fő felelős a liturgiáért, hiába volt hamis az evangelista vagy az intonáció, itt nem menekült el a lelkem. Sőt, talán jobban rátaláltam nagypéntek lelkére, mint bárhol máshol.

A XIII. századi templom dísztelen volt. Üresen meredt rám a kemény téglából készült oltár. Semmi nem volt rajta. Sehol semmi. Tohua-bohu: puszta volt és kietlen.

„Kilehelte lelkét” – énekelte az evangelista ridegre üresedett templomban. Letérdeltünk és csöndben imádkoztunk. Csöndben. Egy pad sem reccsent meg. Egy szipogás sem volt. Autó sem járt a környéken. Csak néhány madár csicsergett odakinn. Szinte fájt a csönd. Nagypéntek csöndje. Krisztus halálának felkiáltása utáni csönd. A legteljesebb elhagyottság, istennélküliség csöndje. Ennyi. Vége. Meghalt.