Csendes délelőttöt tartunk. Mellettem a misekönyv és egy kancsó tea. A plébánia kis ablakán túl virágzó fa, mögötte a Mátra. Friss szelő járja át a szobát. Íze van a levegőnek. Egy ajtóval arrébbról átszűrődik Jézus éneke: „beteljesedett”. Így telik el a késői ébredés utáni két óra: csendesen, nyugodtan, Istennel, gyönyörűen.

Eleinte irigykedtem egy kicsit Balázsra, hogy este ő lehet Jézus a passióban, mert a pap nem meri elénekelni. Egyszer az esztergomi bazilikában én lehettem Jézust. „É-é-é-én vagyok.” – nem menekül, de nem is keresi a bajt; egyszerűen vállalja önmagát. „Ne igyam ki talán a kelyhet, amelyet az Atya adott nekem?” Balázs szépen énekli, meg- megismétel minden mondatot. A csöndben a madárcsicsergésen kívül nem hallatszik semmi. „Én arra születtem, és azért jöttem a világba, hogy tanúságot tegyek az igazságról.” Egy ajtó választ el Jézustól. Lágyan jut el a hang hozzám, csendes határozottsággal. „Tanúságot tegyek az igazságról.”

„Az ének befejezése után letérdelnek. Rövid ideig csendben imádkoznak, miközben a pap áll, és a keresztet felemelve tartja.” – olvasom a misekönyvben. Míg Balázs az énekekért felel, addig én a liturgiáért. Főceremoniárius lettem. Újra és újra végigolvasom a misekönyv rendelkezéseit, hogy szép lehessen a liturgia. Nem zavar, ha az oltáron felejtik a gyertyát a ministránsok, ha a liturgia lelke megmarad. Tegnap nagyjából sikerült: kapkodás és idegeskedés nélkül emlékeztünk meg az utolsó vacsoráról.

Segítek leszűrni a tésztát. Gyuri felel a test táplálásáért. A test nem gonosz, test és lélek összetartozik. Következik egy csöndes ebéd, majd megbeszélés, liturgia próba és Krisztus kereszthalálának megünneplése. Remélem olyan lélekkel, mint ahogy ez a délelőtt telt.