Prága

Tegnap éjnek évadján Prága főterén üldögéltem egy padon. Mellettem néger csávók beszélgettek négerül. (Nem néztek ki turistáknak). A téren zajlott az élet. Én pedig a neten néztem, hogy hol is vagyok tulajdonképpen.
Az előbb minden turista a városháza tornyát nézte, hátha tizenegykor is elvonulnak az apostolok. (A wikipédia szerint minden órában így tesznek.) Nem történt semmi, csak elütötte a toronyóra a huszonhármat. Épp elég megdöbbentő ez is: a huszonhármat ütötte el, nem a tizenegyet. Hallottatok már ilyet?

Elmúlt éjfél mikor alvóhely után néztem. Tudom, a külvárosban bármilyen pad mellé lefekhetek, a kutyát sem érdekli. Nem úgy a központban. De már fáradt voltam, nem volt kedvem messzire tekerni. Felmentem valami park félébe és reménykedtem, hogy alhatok. Jót aludtam. Mintegy egy órán át. Akkor valami kedves muki a szemembe világított egy nagy lámpával, de normális hangon közölte, hogy én ottan nem alhatok. Összepakoltam és tovább tekertem. Megleltem az ideális helyet: egy csendes utcában egy kerítés mellett a füvön. Bár az előbbiek miatt nagyon dobogott a szívem, hogy mikor ébreszt fel valaki, de aztán elaludtam. Békés éjszakám volt, bár reggel sokan megbámulhattak. Persze még álmos vagyok.

A várban voltam már nyitás előtt. Kilenckor nyit minden. A térre azért beengedett a katona bácsi, persze csak ha leszállok a bringámról. Igen szép ez a vár negyed. És érdekes, hogy van egy Prague Castle wifi. Internetet ugyan nem ad, te szinte hasznos tájékoztatót mutat a kastélyokról, templomokról. Persze lehetne még bővíteni, hogy ne legyen szükség útikönyvre, de kezdetnek nem rossz.

Álmosan, éhesen vonszoltam magamat a pénztárhoz. Mindegyik helyen, ahova bementem, meg kellett kérdeznem, hogy vigyáznának-e a kerékpáromra. Volt, ahol angolul válaszoltak. Volt, ahol használtak angol szavakat. És akadt egy nagybajuszos, igazi északi férfi, aki csak mutogatott. Lényeg, hogy mindenütt vigyáztak rá. Megnéztem Párga legöregebb templomát. Nem tetszett. Már nem templom, csak múzeum lett. Tárlatokkal, táblákkal, boltossal, turistákkal. Csak azért is nekiestem, hátha rátalálok ott Istenre. Rátaláltam, de nem a templom miatt, hanem mert ilyen hosszú úton velem van mindig.

Tizenegyre átmentem a katedrálishoz. Csehország legmagasabb és legjelentősebb katedrálisa. Mise kezdődött, azért mentem időre. Ez a templom még igazi templom maradt. Sőt. Délelőtt turistákat nem engednek be. Egyet sem. Csak imádkozókat és misére érkezőket. Fiatal srácok tartják kezükben a rendet és nem engednek belőle. Izgultam is, hogy nem kell-e majd magyarázkodnom. Mondtam, hogy a misére jöttem és letehetem-e a kerékpárom. A srác nagyon jó fej volt: rögtön elvitt a kis irodájukba, hogy ott tegyem le a gépet. Ott biztonságban volt. Beszélgettünk is egy kicsit. Természetesen nagyot nézett, hogy ennyit kerékpározom.

Aztán beléptem a katedrálisba. Igazi gótikus templom. Hatalmas csúcsíves boltozat, gyönyörű üvegablakokkal és rózsaablakkal. A gótika arról szólt, hogy a hatalmas Istenhez emelje a lelket az égbetörő pilléreivel. Az óriási ablakain pedig ömlött be a fény, mint ahogy Isten szeretete és jósága tódul bele az emberbe – amit ezen az úton is láthatok. A gótikában még a csúcson szenvedő kisördög füle tövét is kifaragták, mert Istennek építették a templomot, aki mindent lát. Persze jöhet bárki a demagóg dumával, hogy milyen gazdag az Egyház, és hány lélegeztető gépet lehetne venni a prágai dóm árából. De te milyen ékszert veszel annak, akit igazán szeretsz? A legjobbat, amit csak tudsz. Így készültek ezek a katedrálisok. Számunkra Isten mindennél többet jelent, amit ilyen formán; tárgyiasítva is (is, tehát nem csak) kifejezünk. (Persze az ember emberből van, ezért mindig belekerül egy kis gőg, a másik város túlszárnyalása, a király dicsőségének fényezése.)

Beléptem hát a katedrálisba és elárasztott az Isten. Szép szentmise volt turisták nélkül. Hívők voltunk ott, akik ha nem is értjük a cseh nyelvet, de pontosan értünk minden mozdulatot. Mellettem Ázsiából volt két lány. (Megjegyzendő, hogy arrafelé a keresztények száma az elhanyagolható alatt van.) Érdekes a cseh templomi dallamvilág is. Bár nagyon-nagyon álmos és fáradt voltam egészen mélyen érintett megint a mise, pedig nem lenne meglepő, ha holmi megszokássá válna nálam.

Egyébként nagyon jól jártam a misével, mert utána körbenézhettem a templomban, még mielőtt beengedték volna a tömeget. Odakinn nagyon hosszú sor állt. Biztosan vártak húszperceket a várakozók. Én nyugodtan megnéztem és átimádkoztam mindent. Felvettem a kerékpáromat és tovább toltam. (Mondtam már, hogy nagyon rossz dolog meredeken lefelé tolni egy alacsony építésű országúti kerékpárt, amin hatalmas csomag van hátul, ráadásul elég magasan? Akkor most mondom.)

Találtam egy boltot is, ahol újra feltöltöttem élelemmel magamat. Tudni illik, előző este elvesztettem az öt kiflimet. El is nyammogtam a felét mindjárt, miközben egy kis netre akadtam egy park szélén.
Tiszta multi-kulti ez a város már. Kínai az ABC eladója. Zöld sapkában néger csávó reklámozza az ír sörözőt, a brazil kávézó mellett, az olasz fagyizóval szemben. Másutt természetesen megtalálható a meki és a kínai büfé is, valamint falafel és kebab is akad. Hol vannak csehek Prágában?

A híres hídon tolva is alig tudtam átjutni, de legalább délvidéki magyarokkal is beszélgettem. A főtéren nekidöntöttem a kerékpárt a központi eligazító oszlopnak, én meg a másik felén nekidőltem és egy órát szunyókáltam. Zzzz.
Ébredés után egy hajléktalannak látszó személy jött hozzám lejmolni. Nem szoktam adni senkinek. Jól ismerem Rómából a helyzetet. Mária néni – beszélgettünk vele – a lateráni keresztelőkápolna előtt üldögél napi nyolc órában (hétvégén nem). Saját bevallása szerint megkeresi a napi 120 eurót. Aztán elviszi ebédelni a maffia és lenyúlja a pénz nagy részét. Sokkal jobban szeretem az intézményes segítségnyújtást. Ha valamit, akkor azt támogatom. (Rómában megismerkedtem a katolikus karitásszal. Egész jól nyomják.) Most szimpatikus volt az ürge, legyen jó napja: adtam neki négy kiflit és valami nápolyit. (Ez utóbbinak mintha tényleg örült volna.) Kézzel-lábbal kommunikáltunk, de megértettük egymást. Ő éhes, én meg Budapestről tekerek Koppenhágába. Egyik sem normális tevékenység.

Ennyi volt Prága. Felkászálódtam és elindultam, hogy megkezdjem a kivergődést a városból. (Ugyanis külterületen könnyebb alvóhelyet és olcsóbb sörözőt találni.) Nehezen indult. Az a fránya macskakő teljesen kikészített. Van belőle négy féle is, de közös tulajdonságuk, hogy sokszor akkor a rés közöttük, hogy pont belefér a penge vékony kerekem. Fúj. Aztán valahogy kijutottam. A város szélén még ittam két sört és bekaptam valamit, míg töltődött az akku és a sok fénykép.

Prága csodálatos város. Tényleg tetszik. Olyan mintha Budapestet leszűrnénk.

Áldozatokat is szedett azért, hogy el ne felejtsem. Az első este a kávézóban beesett a Csehország térképem a pad alá. (Pedig mennyire vigyáztam rá. Semmi cellux nem kellett még hozzá.) Szállás keresés közben leesett a táskámra kötött öt kiflim. (Éheztem is miatta.) A sok macskakő miatt kilazult az ülésem. (Egyetlen imbuszkulcs hiányzik a készletből. Pont amelyikre szükségem lenne.) A kormányom végét lezáró egyik pöcök is elhullott. (Már többször kimászott, de eddig visszanyomtam. Már nincs többé.) A nadrágot megfogó sárga fényvisszaverő izém közül is az egyik elveszett. (Ezek a vackok szerintem túl kicsik. Sosem maradnak meg rendesen. Még jó, hogy négyet hoztam. Utána marad majd a szigszalag.)

Kifizettem a számlámat és tovább tekertem. Alig egy-két kilométer után megtaláltam jelenlegi szállásom. Újabb végtelen tarló szélén fekszem. Mögöttem egy kicsike földkupac rejt el a főút elől, de előre szinte mindenfelé a végtelen tarló néz vissza rám. Besötétedett. Kezd hideg is lenni. Megyek alszom egyet. Holnap vár Drezda.