Az utolsó 150km. A szél most is fújt. Másként végre. Esett. Legalábbis Koppenhágában. Meg volt defektem is. Aztán száguldoztam. És effélék. Hosszabban is érdekel? Ám legyen.

Talán ezen a reggelen keltem a legnehezebben. Hajnalban esett az eső. Reggel csak szemerkélt. Nyálas, nedves, szürke reggel volt. Én meg még aludtam volna. De várt az utolsó 150km. Aggasztott. Miért hagytam 150km-t az utolsó napra? Előző nap még bírtam volna tekerni.

Megjött az SMS: este várnak a plébánián. Legalább ennyi már biztos. Van hol aludnom. Ha odaérek. Eddig sosem számított, hogy mennyit tekerek egy nap. Legfeljebb később érek a célba. Most számított, mert vártak rám. A szabadság feladása a biztonságért.

Újra tekertem. Újra beleszerettem a dán tájba. Még így szemerkélő esőben is. A főútra nem engedtek ráhajtani, de jól kitáblázva, kis falvakon keresztül vezettek fel északnak. Dimbes-dombos lapos táj. Mindenütt kis utak indultak, végükön kis ház, kis kert, nagy szántó, kis mennyország. Még a szélkerekek is kisebbek itt. (Bár megtudtam, hogy a világon megtalálható szélkerekek mintegy felét Dániában készítették.) Minden kedves. Kicsi. A búzamezők vége pedig sokszor a tengerbe ért. Egyszer a kerékpárút is levitt egészen a partra.

Dánia igazi európai város: mindenki tud angolul (de tényleg), mindenütt lehet bankkártyával fizetni, sok-sok nyitott wifi van. (Koppenhágában van néhány buszon is ingyen net.) Ez már Európa.

A szemerkélő eső egyre ritkábban szemerkélt. Lassan szakadozott a felhőzet. Délutánra már sütött a nap. A szél fújt, mint mindig. De most először az út során, tényleg hátszelem volt. Sokat segített.

DSC_2482

Átmentem valami hosszú-hosszú hídon, majd egyre csak tovább. A városban rá kellett jönnöm egy szörnyű hibámra: elfelejtettem rendesen enni. Ez igen csúnya dolog. De mivel tömtem magamba a csokit, ezért alig tűnt fel. A csoki jó. A csoki fontos. De a csoki nem minden. Jobban magamra nézve kiderült, hogy nagyon-nagyon éhes vagyok. A nálam lévő három adag tészta úgy eltűnt bennem, mintha nem is ettem volna semmit. A következő 30-as etap után friss péksüteménnyel javítottam a helyzeten.

max. 30km/h

Ám ez a szakasz (mintegy 70km) nyíl egyenes volt a térképen. Rögtön gyanús lett. A mellette futó autópálya kanyargott. Tehát minden bizonnyal nem azért nyíl egyenes, mert annyira sík a terep. Hanem mert nem törődtek a tereppel. Jött hát a már jól ismert hullámvasút. Legalább pár fokkal kulturáltabb volt mint a cseh társai. Fel és le, le és fel. Hátszélben elviselhető.

Az említett péksütemények után max. egy kilométerrel jött a defekt. Sssz. És egyre laposabb hátsó kerék. Reggel már úgy tekertem, hogy milyen érdekes, hogy egyetlen defektem sem volt eddig. Na, jó – mondtam – nem is szeretném elkiabálni. Bár, inkább egy egyszerű defekt, mint valami komolyabb probléma. Így hát a defektet nyertem meg. Be kell valljam, még sosem cseréltem belsőt egyedül. Letekertem én Rómáig egy ötvenfős társasággal, ahol defekt is akadt bőven, de hamar összeállt a szakosodott csapat, akik saját kerékcsere rekordjaikat döntögették meg újra és újra. Elvileg tudtam, hogyan kell.

Az első defekt

Lemálháztam (nem ügy), de a kormánytáska vázát is le kellett szerelni (túléltem). Kerék le. Hopp. Megnéztem a külsőt, kiszedtem belőle egy jóféle üvegszilánkot. Ám később kiderült, hogy nem az jutott el a belsőig. Kiszedni persze sosem árt. Belső ki. Tisztítás. Új belső be. Ennyi. Lehet fújni. A szembejövők természetesen kérdezték, hogy minden rendben van-e, és mivel lelkesen bólogattam, hogy még igen, lassítás nélkül elhúztak délre. (Szembe a széllel. Micsoda szívás.) Meglepődtem, hogy milyen gyorsan végeztem. A legtöbbet a gyorszárral küszködtem: hogyan kell úgy bezárni, hogy fogjon és jól álljon. Valahogy sikerült. Még élek.
Magammal megelégedve tekertem tovább. Jóféle hátszélben. Újra nyolc báron. Felmentem hát a közel 30-as tempóig. Egy darabig megy az lendülettel.

Leelőztek. Kerékpárral. Előfordul az ilyen, bár nem sűrűn. A második csávó kérdezte, hogy hova való vagyok, mert hogy a pólóján neki is ugyan ilyen színek vannak. Nehezen ment neki (is) az angol, látva hát az elforgatott zászlót a pólóján, hamar átváltottam olaszra. Ennek örömére pár kilométert együtt tekertünk. Adtak kekszet és megbeszéltük, ki hogyan utazik. Ők napi 270-et nyomtak – saját bevallásuk szerint – ám kettesben és sokkal kisebb csomagokkal. Szinte nem vittek semmit. Gondolom panziókban szálltak meg, ezért nem volt szükségük semmire. Jól szórakoztam: az olaszok kicsit bolondok és ez ilyenkor jól esett. Ők is élvezték, hogy van akivel tudnak társalogni. Ők ugyan Milánóból jöttek, de római akcentusomat jól megértették. Majd elköszöntek és felvették saját utazósebességüket, úgy 40 km/h körül. Menő.

Egy pillanatig csábított, hogy mindent beleadva tartsam velük a tempót. Büszkeségemnek jót tett volna, de mit érek én azzal, hogy öt perc boldogság után ledőljek egy árokba pihenni három órát? Ők jobban tolták. Egészségükre.

Egyre jobb helyeken jártam, mert elértem újra a tengerpartot. Ha a kis zsákutcácskákba benéztem, a végükön ott volt a tenger. Itt találkoztam először kerékpárosokra is vonatkozó sebességkorlátozó táblával. Nem tartottam be. Húsz fölött prögötem.

Száguldottam keményen, ám jobbra megláttam egy szép füves parkot a tengerrel mögötte. Gyorsan megálltam. Miért ne állhattam volna meg? Nem időre mentem, nem a teljesítményre. (Mint az olaszok.) Ha valami tetszik megállok. Szép volt a tiszta füves park és mögötte a tengerpart. Lesétáltam akadozó lábaimmal és megcsodáltam. No meg megnéztem a térképet, hátha kitalálom, hogy melyik részen is járok. Juppé: már csak 22 km. Usgyi tovább. Ment is minden rendesen. Egyre nagyobb utak, de a kerékpárút tartotta magát. Jó sebességgel egészen zöldhullámot is kaptam.

Koppenhága

Lassan bemásztam a város szívéig. Megláttam Tivolit, a vidámparkot és onnan már tudtam, hol vagyok. A sétáló utcákon gurultam át fél nyolckor. Ilyen a szombat koraesti élet Koppenhágában. Zenészekkel, bűvészekkel, sok-sok turistával és kerékpárral. Könnyen megtaláltam a katedrálist, ami mellett a plébánián vártak. Picike egy templom, de két éve jártam már erre és sok mindenre emlékszem. (Ha nevekre és számokra nem is)

Már vártak. Barátom szintén aznap érkezett, így csak bor volt, de étel nem. Nem baj, nem is azért mentem. Mindenek előtt lezuhanyoztam, hogy tisztán állhassak elébük, majd beszélgettünk angolul, olaszul, ahogy tudtunk. Hamar eljött a zárszó: ci vediamo domaní.