Tengerecki Pál

A tegnapi mélypont után ma visszatért belém a lélek. Jót aludtam. Nagyon tekertem, pedig fújt a szél. És éppen megfürödtem. (Bár fizettem érte.)

Korahajnalban már hangos krákogással jöttek-mentek a buszok. Vitték a nénikéket a városba, akiknek már napkelte előtt volt miről beszélgetniük: egy titokzatos idegen alszik a megállóban. Hétkörül én is felkeltem és csodálkozva láttam, hogy kisgyerekek várják a buszt, hátukon iskolatáska. Úgy-e még nincs szeptember?!!

A gyerekek, azok gyerekek. Legyenek németek, olaszok vagy magyarok. Vidámak. Szeretnek játszani (komolyan játszani), csillog még a szemük, vidáman és érdeklődéssel néznek a világra. Persze kicsit megijednek, ha a furcsa idegen csöndben feláll, összepakol és egy „Jó reggelt!”-et köszönve elkerekezik. Igazi gyerekek voltak ők. Öröm volt rájuk nézni. Mint azokra is, akik itt játszottak a homokban, de itt még nem tartunk.

Elkerekeztem hát. Egy-két-há-sok. A szél továbbra is fújt. Alapvetően észak-nyugatról. Inkább egy kicsit nyugatról. Én pedig tekertem észak-nyugatra. Inkább egy kicsit északra. Ilyetén módon leginkább oldalszéllel találkoztam, amely időnként arrébb pakolt vagy fél métert. Ez a része nehéz volt. De jött egy erdősebb rész és akkor tovaröpültem.

Teli van ez az ország kerékpárúttal. De fontos megjegyezni, hogy településen tilos követni. Össze-vissza megy. Dísztéglás zakatolás. Minden autóbejárónál pedig hullámvasút. Nem ritka viszont, hogy két falut is összekötnek kerékpárúttal. Az ilyet mindenképp érdemes figyelemre méltatni. Nagyon jó minőségű széles útról van szó, amelyet akár egy fasor is elválaszt az úttól. Az sem ritka, hogy mélyebben van a útnál, így még a szél is kevésbé tekergeti az utast. A kamionoknak pedig nem kell kerülgetnie a kerékpárost, aki vidáman kacsázhat az ő útján. Konkurens kerékpárossal való találkozás sűrűsége kb. 1fő/10km. Mert hülye azért nem vagyok.

Így jöttek-mentek a kilométerek. Az aranyos falvakat megszakította időnként egy városka, ahol pihentem egyet, majd újabb kilométereket emésztettem fel. A kissé egystílusú német városkákkal csak az az egy bajom van, hogy minden wifi zárolt és egy vendéglátóipari kiszolgáló egység sem rendelkezik wifivel. Egyébként elvoltam.

Délután fél négykor már teljesítettem a kitűzött távot. Indultam hát tovább. Illetve indultam volna, mert rövidke pihenőm alatt rám tört a szokásos délutáni álmosság. Puff eldőltem egy padra. Lábam alá betettem a sisakom, hogy a lábam jól érezze magát és szundítottam egy órát. Kómás fejjel tekertem tovább. Cél a városka 18km-re. A benzinkútnál láttam egy térképet, hogy az a Plau am See, ami már csak 24km, az egy tóparti városka. Ráadásul kempingek is vannak arrafelé. Ugyan elég jól éreztem magam ahhoz is, hogy kinn aludjak valahol a réten, de ha már úgyis a környéken alszom, akkor nézzük meg. Így újabb lelkesedésre tettem szert – amit megtámogattam egy tábla csokival és kekszel is – majd teljes sebességgel, megállíthatatlanul lerohantam a távot. Gyönyörű tópartra értem. Az még nem gond, hogy Pálnak hívják, de ez azért nem tenger, csak egy tó.

Betértem az első kempingbe. Nagy örömömre és megnyugvásomra a recepciós lány remekül beszél angolul. Végre valahol nem volt gond. Mit adtak nekem a kempingben? Semmit. Ugyanúgy a földön alszom, mint eddig. De rendes WC-n ülhettem. Ugyanúgy, mint minden benzinkútnál. De meleg vízben fürödhettem. No, ez vitathatatlan. Meg az, hogy itt senki nem zavarhat el. Hogy valahogy mégis csak biztonságot nyújt. Persze wifi itt sincs, csak egy öreg számítógép ADSL szintű kapcsolattal. 1 euró 10 perc. De legalább ubuntu fut rajta. A csaj, meg jó fej volt és nem hasogatott szőrszálakat 3-4 perc miatt.

Megfürödtem hát. Egy hét után újra. Álltam a meleg víz alatt és élveztem a tisztaságot. Egészen kicseréltek. Felpezsdült a vérem, meg minden. Most itt ülök a hálózsákomban és koszolódik a testem a koszos ruhámtól. De már azt sem sokáig, mert holnap talán átkelek Dániába. Ott alszom még egyet egy mezőn és szombaton befutok Koppenhágába. Vov.