Az Elba mentén

Volt vagy 150km. De nem tudom, mikor indultam és mikor érkeztem. Annyi biztos, hogy Németországban vagyok és már gusztustalanul koszos és büdös vagyok. Nem néztem ma órát, csak tekertem. Általában jól esett, bár a végén mintha lassultam volna.

Reggeli nélkül tekertem el a legközelebbi árnyékig. Ott jól bereggeliztem, és láss csodát: mellettem egy barkácsbolt volt. Még imbuszkulcs készletük is akadt, bár nem éppen a minőségi fajtából. Lényeg, hogy meg tudtam húzni az ülésemet. (Miután leszereltem a csomagtartót.)

Tekertem-tekertem és szálltak a kilométerek. Míg Doksany falucskában egy hatalmas és gyönyörű kolostorra bukkantam – ami teljesen le volt pukkanva –, addig elém került két kombájn és egy traktor. Miután hegynek fel beértem őket, megkezdtem a mutatványt: kombájnokat előztem. Széles dög nagy járművek. Büdösek és zakatolnak mégis csodálom őket. Gyönyörűen aratják a búzát. Most esetlenül és lomhán kullogtak előttem. Én meg egyet visszaváltottam és ráléptem a pedálra. Sirr-surr legyorsultam őket. Persze önző ügy az egész: meg kellett mutatnom, hogy van akinél gyorsabb vagyok. De akkor is. Lassan elmaradtak a buckák mögött.

Ekkor jött Terezin. Még nem tudtam, hogy Terezin az és azt sem, hogy ez a név mit jelent. Egy várat láttam meg. Olyasmit mint a komáromi Klapka-vár. Mindig nagy kedvencem volt. Ott állt félig földbe ásva az egész. Épen és gyönyörűen. Már azon voltam, hogy betekerek megtudni, hogy mi az, de kinn volt a kerékpárra behajtani tilos tábla. Ahova pedig nem tekerhetek be, az nem is érdekel. Még egy fél kanyar és jött a temető. Kezdtem sejteni mi is lehetett ott. Nagy zsidó csillag és sok-sok egyen sír. Köztük egy hatalmas kereszt, amit nem tudtam mire vélni elsőre. Hiszen a kereszténység eredetéből fakadóan fivérnek tekinti a zsidóságot, de a két vallás kapcsolata koránt sem felhőtlen. A történelem során volt már mindenre példa. Irtottuk is egymást, segítettük is egymást. És volt, hogy mások irtottak minket. Zsidót, keresztényt és mindenkit akit a rendszer nem nézett jó szemmel. Akár náci, akár kommunista volt a rendszer.

Csak egy fényképre álltam meg. Mentem tovább. Újabb falak, mély árkok. A leggyönyörűbb erődök ilyenek. És a város az erődön belül. Találtam netet, így gyorsan megnéztem, hogy mit is kell tudni a városról. Nem néztem meg a múzeumot. Nem sétáltam a sírok között. Tudom, mi van ott. Jártam Auschwitzban (Birkenauban is). Tanultam, olvastam, elképzeltem, hogy mi történt az ilyen helyeken. Inkább tovább gurultam. Lassan. Elmélkedve. Élet. Halál. Gyilkosság. Emberiség. Emberiesség. Múlt. Jelen. Jövő. Tehát semmi lényeges.

Nem szeretem ezeket az emlékparkokat, emléknapokat. Sírdogálunk sosem látott halott őseink felett. Ennyi. Na jó, nem ennyi. Mielőtt megköveznétek kijelentem, hogy fontos helyük van ezeknek is. Mert egyértelmű, hogy addig nem lehetsz önmagad (te, a hazád, az emberiség) amíg nem ismered a múltat. Tudnunk kell, hogy honnan jövünk. Nem szégyellni, vagy büszkének lenni rá – hiszen nem mi csináltunk – de tudnunk kell. Viszont, ha valaki csak a múltját ismeri, akkor már halott. Meg kell tudnunk válaszolni azt is, hogy hová megyünk. E nélkül nincs élet, jövő, semmi. Ez a bajom ezekkel az emlékhelyekkel. Sírdogálunk, szomorkodunk, mellünket verjük vagy épp felemeljük a fejünket. „Hogy soha ne történhessen meg ez újra.” Oké, de mi történjen? Ez még nem mutat utat a jövőbe. Mi történjen? Mit csináljunk? Én, a magyarság, az emberiség.

(Most már komolyan esik. Három pár evező pedig néma csöndben, de tökéletesen összehangolva húz. És húz. És húz. Nem kérdeznek. Nem morognak. Nem nyavalyognak. És húz. Egyszerre. Pontosan. Suhan a csónak. Még egy fél óra és meleg helyre kerülhetnek. Nem így akarták. De így gyönyörű.)

Nem tudom a válaszokat magam sem. Talán nem is ezeken a helyeken kell válaszolni rájuk. Talán pedig éppen ezeken, ahol talán érzékenyebb az emberiség. Konkrétan miként lehetne? Nem tudom. Nagy a hely, lehetne ott bemutatókat, kiállításokat szervezni. Az emberiségről, aki alapvetően jó. Sokszor a gonosz uralkodott el rajta/benne, de alapvetően akkor is jó. Kiállítás a megmentőkről, a segítőkről, az egyszerű hétköznapi emberekről, akik csak kis tejet adtak, de ezzel is mindent kockáztattak. De nem gondolkodtam, mert belülről jött. Az ember alapvetően jó. Legfeljebb jól rejtegeti. Talán ezt kéne megmutatni.

Ilyeneken járt az eszem, meg-megszakítva egy pékséggel, bolttal, heggyel. Gyönyörű volt az a hegy. Volt ott egy várrom is. Az is szépséges volt. Kicsi, hegyet, törött. Egyszóval tökéletes.

Aztán begurultam a szurdokhoz. Az Elba kemény, sziklás hegyek között szorítja át magát. Vele mentem én is. Mindkét oldalon vonat, út, kerékpárút. Elegáns. Olyasmi az egész mint a mi Dunakanyarunk. Kicsiben. Hegyek. Sziklák. Vár. Folyó. Vityillók. Hajók. (Bár itt mindenféle vitorlás hajó is volt!) A kanyargó folyó mentén egy-két város is van. Azokról jobb nem beszélni. Legalább még szebbnek látom miattuk a falvakat. Még tíz kilométer. Maradtam a bal parton. Sirr-surr. Most erdőben. Majd jött a határ.

„Bundesrepublik Deutschland” – írta a tábla. Ennyi. Az útról sok bunkert láttam. Nem is olyan régen, még másként ment itt a határátlépés. Nem is emlékszem rá. Nekem már ez a természetes. Rálépek a pedálra és Németországban vagyok. A határ átjárható lett. Mégis megmaradt határnak. Ott van és eltörölhetetlen. (El kell-e egyáltalán törölni?) Pár száz méter, és minden megváltozik. Egyedül a folyó és az azt körülölelő hegyek változatlanok. Eddig bármelyik határon átjöttem, az első és legszembetűnőbb változás az autók rendszáma volt. Pár méter csak és bármikor, bárki átgurulhat. De nem teszik. Átjöttem és az autók 90% már német. Alig van cseh.

Ezt az elbavölgyet a németek nagyon kitalálták és remek megvalósították. Drezdától 45km. Kocsival bármikor kijöhetnek. De itt a S-banh (vagy hogyan is írják), ami fél óránként jár. (És igen csinos kis vonat, amin természetesen kerékpárt is lehet szállítani.) A kanyar falvait feltuningolták: van itt „beach bar” (homokkal és napernyővel), kilátó (ahova mászni sem kell), korzó kerékpárúttal, sétahajózás (akár Drezdáig). Minden szép, rendezett, tökéletes. Kicsit lejjebb pedig a csöndre vágyókra gondoltak. A kanyar eldugott zugába halandó ember nem mehet be kocsival. Ott csak a vonatnak van zaja. Kibérelhetsz egy kis házat és évezheted a fenséges tájat a néma csönddel. Jól tettem, hogy nem a főúton mentem Drezdáig, hanem véletlen erre kerültem. (Egy „Strand” jobbra tábla vonzott engem. Kiderült, hogy az a Strand, az egy falu. Jól átvertek.)

Itt élvezem a csendes estét a kanyargó folyó végében. Pár kilométer és kezdődik a város. Holnap majd elkerülöm kis falvakon keresztül és Berlin felé veszem az irányt. (Azt hiszem, Berlint is elkerülöm majd.)