Átléptük a határt. Kezdő stopposok voltunk. Honnan kezdjük? Mennyünk előrébb, ez mégis csak határ. Ott a benzinkút, a mögé. Itt ez a remek nagy tábla, hogy errefelé mennyivel lehet menni. Ide álljunk. Oda álltunk. Ez ég felhős lett, és kemény hideg szél fújt. Táblámra felírtam, hogy „Kosice” és kisebbel „Kassa”, meg hogy „Polski” és kisebbel „Lengyelország”. Kicsit bizonytalanul kitettem a kezem.

Stoppoltam. Ilyet se tettem sokszor. De számítottam rá, hogy gyakran kell majd. Autó nem jött sok. De volt, hogy egyszerre 2 kamiont és egy személyautót is láttunk. Ez volt a legtöbb. Kiraktam egyre jobban fázó kezemet. De jó, hogy a tábla szélárnyékába meghúzódhattunk. A kabát, sapka, sál, kesztyű is jó ötlet volt. Stoppoltunk. Néha fáradtabban. Néha vidámabban. De nem álltak meg. Nem tudom mire számítottunk, de nem pontosan erre. Zumm. Brrr. Elment mindenki. Egyre bátrabban stoppoltam… Azért volt olyan aki intett, hogy ide megy a szomszédba. Az mindig lelkesített. Tudtam, hogyha messzebb megy akkor sem biztos, hogy felvenne. De akkor is bíztatott. Elég egy darab autó ami felvesz. Az idő telt. Fél óra. Egy óra. Másfél óra. Kettőig várunk, utána el kezdünk izgulni. Imre már elkezdett. Szótlan volt. Én stoppoltam. Stoppoltam. Lelkesedtem, vagy csüggedtem. „Uram, mit akarsz?” Vártam. És lőn… Csoda…

Egy német rendszámú renault megállt. Valahogy megpróbáltunk kommunikálni, de hamar kiderült, hogy magyar a tulaj. Egy húszon-akárhány éves fickó volt. Beszálltunk. Én hátulra a két táskával, Imre előre. Kassa felé száguldottunk. Összefagyott alkatrészeim kezdtek feléledni. Lelkesedésem is. Imréé is, ő vidám beszélgetésbe kezdett a tulajjal. Az kifejtett, hogy a határ magyar oldalán milyen olcsók a telkek, bezzeg itt - Kassa közelsége miatt. Hogy a renault milyen ócska: senki nem tudja mi baja, de a pénzt azt elnyeli, most is szereltetni viszi. A szlovákok egyébként is mind hülyék, nem tudnak vezetni, az útjuk is ócska, a lengyeleké is, tiszta életveszély. Mi meg kedvesen felelgettünk és mosolyogtunk. (Főként Imre.)

Beértünk Kassába. Még valahol a bevezető szakaszon rakott ki minket a fickó. Szokásos probléma: merre tovább melyik úton? Újra melegebb volt, bár a Tátra felé nagyon csúnya fellegek voltak. (Sosem értek el minket.) Lelkesen elindultunk a városba befele a hatalmas főút mentén. Meg is találtuk a nagy táblát amin bemutatták az autósoknak a körgyűrűt. Kinéztük, hogy pont a túloldal kell. Jobbra föl. Rágyalogoltunk a körgyűrűre. Mendegéltünk rajta jó helyet keresve. A hatalmas balkanyar után találtunk egy elfogadhatónak tûnő buszmegállót. A táblánkat kicseréltem Presov (=Eperjes) feliratra. Itt bátortalanabbul tettem ki a kezemet, túl nagy volt a közönség. 2 sávban száguldottak az autók felém. Én a külső szélén álltam. Rendőr is járt a helyszínen. Jól megijesztett a jelenléte, de nem tett semmit. Meg sem állt persze. Itt is stoppoltunk, stoppoltam. Melegebb volt, de a szél miatt kellett a kesztyû. Nem történt semmi. Mentek az autók és a buszok is. Imre már a jövőt tervezgette. Térképünk egy Európát átfogó autóatlasz volt. Kassának csak egy gyanús nevű részét nevezte meg. (Olyasmit mint nekünk Újpest.) Pont jó irányba. Imre kikereste, hogy melyik buszok mennek arrafelé. Egyet kiszemelt. 1 óra ácsorgás, és hiábavaló stoppolás után felszálltunk egy buszra. A busz jó volt. A lukasztó olyan mint a régi pestieken… Picit izgultam, mert lógtunk. És azt sem tudtuk, hogy hol kell leszállni. Részben emlékeimre hagyatkoztam. (Amikor az osztállyal…) Részben figyeltük a nagy táblákat. Amikor kinn volt a jobbra Presov tábla és a buszunk balra fordult, akkor leszálltunk. Simán visszagyalogoltunk és megindultunk gyalog Presov felé jó helyet keresve. Találtunk egy benzinkutat, de után kanyar jött, így a kút mellett álltunk meg stoppolni. Pont a töltőállomáson állt egy magyar kamion. Némi tanakodás után megkérdeztük nem vinne-e el. Nem. Szívesen vinne de az autópálya első benzinkútjában megígérte, hogy felvesz valakit. Bocs. Ez az eset FONTOS! Későbbi életünkben sok örömet okozott!
Stoppoltam tovább. Semmi nem történt. Röhögő rendőrök húztak el mellettünk. És a vándor vidámpark sok-sok autója. Lelkesedésünk részben hanyatlott, de csökönyösségem nem. Imre nem bírta tovább. Tán 1 óra múlva arra hivatkozott, hogy milyen rossz az a hely, ezért tovább mentünk. Gyalog. A fő-fő út mentén. Mentünk. Hova? Passz. Láttuk, hogy van Tesco, lesz hol tölteni az éjszakát. Aztán úgy tűnt, hogy az utolsó buszmegállóban már messziről láttuk, hogy egy srác stoppol. Imrét lelohasztotta: minket visznek el később. De mire odaértünk elvitték. Beálltam szokott formámban. Imre javaslatára lemondtam a táblámról. Most volt, hogy ő is stoppolt. Pár perc múlva egy újabb hasonló korú emberke tőlünk elfele 50 méterre leállt stoppolni. Ez engem biztatott, Imrét nem. (Ő egyedül van, így előbb elviszik.) De alig tíz perc múlva felvettek minket.

Az idegesítően sok skoda között egy metál skoda felícia. Ismét egy hasonló kaliberû vagány csávóval a kormánynál. Ugyan hamar kiderült, hogy ő nem beszél magyarul, mert igazi szlovák, de felvett. Éljen! Új lelkesedés özön vett erőt rajtunk. A sráccal nem sokat beszélgettünk. Hallgattuk a zenét és a drága autópályát elkerülve száguldoztunk. Engem a jó melegben el-el nyomott az álom. Amikor közel értünk Eperjeshez, váltottunk pár rövid angol mondatot. Mik vagyunk, mit akarunk, hol

Letett minket az autópálya végénél, Eperjes elejénél… Szokásos probléma: merre tovább? Térképünk elég felületes. Bizonytalanul elindultunk előre. És ekkor: www.hasznalatauto.hu -> a korábbról ismert magyar kamion újra elhúzott mellettünk. Mi nyertünk, gyorsabban értünk Eperjesre. (Amúgy a kamionban csak a sofőr ült, és a térkép szerint Eperjes előtt nem volt az autópályán első benzinkút.) Nagy örömünkre találtunk egy táblát, de már nem tudom, mi volt rajta. Lelkesen ballagtunk tovább. Kedvünket az is növelte, hogy lengyel kamionok húztak el mellettünk. Jó helyen jártunk. Vagy húsz perc gyaloglás és egy bizonytalan balra kanyar után trolira szálltunk. Utazzunk azon is. Közben besötétedett. Két megálló múlva leszálltunk. Hatalmas elágazás. Sehol semmi. Jobbra mentünk. Egyre jobban semmi. Egy kis dombra felkapaszkodtunk a kihalt utcán, és semmi. Arra járó emberektől jelbeszéddel megkérdeztük, hogy merre van egy bizonyos város. El kezdtek lengyelül mondani valamit, de nem értettük. Ekkor áttért előadónk másra: kezével mutogatott és mondta, hogy szemafor. Ezt értettük. Majd mutatta, hogy prevo = jobbra. Megértettük. Visszamentünk az elágazáshoz. Az adott irányba elhúzott egy lengyel kamion.
Ki akartunk keveredni a város szélére így ismét buszra szálltunk. Addig mentünk azon is, amíg le nem kanyarodott a nagy útra. Visszablattyogtunk egy megállót. A város szélén jártunk. Kezdődött a szokásos 'eksön': stoppolás. Kissé lehorgasztott minket a napi sok-sok séta, és az, hogy sötét volt. Épp itt volt egy bolt, nyitva. Az úgynevezett „véletlen” itt is mellénk állt: ott állt egy bevásárló kocsi is amibe apró kell - nekünk nem volt aprónk - és nem törődött vele senki. (Persze nem apró volt benne, hanem valami műanyag tárgy, így nem lettünk 6 koronával gazdagabbak.) A boltban vettünk ételt, italt, csokoládét (azt mégsem). A nagyon kedve szlovák boltos, amint észrevette, hogy nem tudunk szlovákul, lengyelül köszönt nekünk. (A lengyel köszönést már (meg)ismertem ekkor.)

Elkövetkezett a nap legfárasztóbb pontja. A buszmegállóban el-elhúzott egy-egy busz. Mi meg álltunk, fáztunk, stoppoltunk. A szél nem volt nagyon erős, de nagyon hideg. Egyre jobban fáztunk. Minden elhúzott mellettünk. Az idő telt, mi fáztunk és stoppoltunk. Ez volt talán az egész utunk legnehezebb része. Már körbenéztünk alvóhely ürügyén. De „min. két órát várunk” - ehhez ragaszkodtam. Eltelt kb. 1 óra 55 perc. Én majd összefagytam. „Uram, legyen az amit akarsz. Két órát várok és nem tudom. Te tudod mi kell nekünk. Ám legyen.” És tovább stoppoltam. Néha fellelkesültem, gyakran lelombozódtam. Imre nem tudom hogy volt, de biztos nem jól. És ekkor…

Ekkor a semmiből előtűnt egy városi terepjáró. Nem tudom, hogyan került oda. Az ellenkező irányból jött és nálunk hirtelen visszakanyarodott. Először azt hittem, hogy csak megfordul. De nem. Felvett. Sehogy nem értettem. A gimnazista Barbara ült az anyós ülésen és az apja vezetett - mint később megtudtuk. Elmagyaráztuk, hogy merre tartunk, de ők más irányba mentek. Sebaj. Csak a mi kedvünkért elvittek minket jó irányba az elágazástól 15-20 km-re. Ez volt ám a megkönnyebbülés. Útközben Barbara közepes angolsággal tolmácsolta apja szavait, meg a sajátját. Igazi, tiszta szlovák család. De jártak már Magyarországon. Tiszaújvárosnál úsztak a Tiszában. Lengyelországban is nyaraltak már, amerre van egy komplett város a föld alatt. (Legalábbis így értettük az angol szövegét, ahogy épp ki tudta fejezni magát. Valószínűleg a Wieliczka-i sóbányára gondolt.) A cél állomáson kiraktak minket, de előbb el akartak vinni minket a helyi turistaszállóba, de az val. bezárt pár éve. Nagyon sajnálták. Még elmondták, hogy sok rossz ember lakik arrafelé, majd adtak egy briós szerû péksüteményt. Mi hálálkodtunk, és örültünk. Ők meg elhúztak.

Új városka. Új lelkesedés. Hangulat emberek vagyunk. Bár alapvető boldogságunkat semmi nem szakította meg. A kisváros temploma igen csinos. Egészkor (9-10 óra lehetett?) világított, zenélt, harangozott. Kis dombján a sok bokor között már kinéztük szállásunkat. Azért felbaktattunk a templomhoz, hátha itt a plébános. A szimpatikus házba becsöngettünk. Egy tizenéves lány nyitott ajtót. Első közeledésünkre megértette velünk, hogy sajna nem tud angolul. De egyikünk sem csüggedet. Emlegettük a plébánost, a „klerik”-et meg mindenfélét ami a plébánosra utalhat. Ő val. megértette és egy távolabbi házra mutatott. Megköszöntünk. Elmentünk. Szegény… A másik ház igen sötét volt. Ha otthon is volt a plébános, biztosan aludt már. Nem csöngettünk be. Kiültünk az út szélére és stoppoltunk a lámpafényben. Azt gondoltuk, hogy egy fél órát még stoppolunk, azután lefekszünk aludni. Egy rendőr is tágra nyílt szemekkel eldöcögött mellettünk, de ez most csak lelkesített. Lelkileg felkészültünk a hosszú várakozásra. De ekkor megint egy „véletlen”.

Nagy meglepetésünkre egy skoda állt meg mellettünk. Először azt hittem nem nekünk állt meg, de aztán mégis. Csak miattunk. Szokásos egyetemista korú társaság. A fiú a volánnál, a lány az anyósülésen. Lelkesedésünk az egekbe hágott. Õk is szlovákok voltak, de nagyon kedvesek. Svidnikbe mentek. Mi is. Onnan 21 km a határ. A lány tényleg jól tudott angolul. A stoppolást is tudta angolul. (Gy.k.: hicshájking) A sötét úton is láttuk, hogy szép lehet a környék. Én megint el-elszundikáltam. Svidnik közelében megkérdezték, hogy merre tovább. Megmondták merre találjuk a szállót, és merre a határt. Ki vittek a város szélére minket.

Hosszú még az éjszaka. Egy büfé mellett, a kamionparkoló szélén kiálltunk az út szélére. Néha-néha elment egy-egy helyi autós, vagy lengyel kamion. De nem történt semmi. Egy órát adtunk időkeretnek. Nem történt semmi. Várva várt pillanat: bementünk a büfébe. Kértünk egy-egy teát a hangulatos bárban. Errefelé Imre kommunikált a helyiekkel. Jól esett. Majd következett egy kapucsínó ill. még egy tea. Kb. fél áron mint mifelénk. De ekkor többet is adtunk volna érte.

Éjfél után elindultunk szállást keresni. Svidnik városka panelháza közötti felmerült már a gyár és a járda között öld fûsáv, végül inkább a barátságosabbnak tûnő modern építésû ortodox templom ajtajánál döntöttünk. Hideg. Sokat nem törődtünk semmivel sem. A talaj lejtet és díszkövekből volt kirakva. Nem érdekelt. Cipőt le. Két zoknit föl. Kabátostul sapkástul be a nem túl profi hálózsákba. Az órát beállítottuk fél hatra, mert 6-kor ortodoxék misézni akartak. Elaludtunk. Bár lehet, hogy túlzás alvásnak nevezni azt a tevékenységet amit fél egy és öt között csináltunk. Kb. óránként felébredtem. Kikandikáltam a zsákomból és tekintetem mindig összeakadt Imre tekintetével. Nem szóltunk semmit, csak fordultunk egyet és tettük tovább amit addig. Azért annyira nem volt rossz. Nem fáztam nagyon.