Csütörtök reggel lett. Még sötét volt amikor kissé bizonytalanul kiléptünk a folyosóra és elindultunk a misére. (Ilyenkor már a lengyelek elmélkedtek. A reggeli napirend azonos volt a sandomierzivel.) Leghátul kaptunk helyett. A mosolygós tolmácsunk látványa megnyugtatott. Lengyelül volt a mise. Nem sokat értettünk belőle, de pontosan ugyanúgy megy minden mint nálunk, így tudtuk mikor mi történik.

Mise után reggeliztünk. Megint együtt láttuk a teljes csapatot. Nem olyan családias a hangulat mint nálunk. Nagyokat néztek amikor közöltük, hogy nálunk az egész házban annyi kispap van mint náluk egyetlen évfolyamban. (Krakkóban is két egyházmegye kispapjai vannak együtt.) Kellemes beszélgetés alakult ki köztünk angol nyelven. Egymást tolmácsolták. Sorra jöttek a szokásos kérdések, de erről nem ők tehetnek. Mi meg vidáman meséltünk és ettünk közben. (Elképesztő milyen sebességgel eszik meg a szokásos reggelijüket.) Tolmácsunk még megkérdezte, hogy maradunk-e ebédre, de jobbnak láttuk, ha nemet mondunk. (Bár, ha nagyon barátságosan invitáltak volna minket ebédre, akkor is haza akartunk volna érni. Állandó érvünk volt: el kell mennünk mert véget ér a szünetünk. Reggeli után felmentünk a szobánkba. Gyorsan összepakoltunk és indultunk haza. A portásnak meg akartuk mondani, hogy ha látja a prefektust és a rektort, akkor mondja meg nekik, hogy nagyon-nagyon köszönjük a szállást. A portás nem tudott angolul… Egy kispap segítségével elrendeződött a dolog. Felhívták a rektort nekünk, megmondták, hogy köszönjük és elmegyünk. (A „nagyon köszönöm” szöveget lengyelül is megértettem már ekkor.) Elhagytuk a szemináriumot.

Újra egyedül Krakkóban. (Mármint kettesben voltunk „egyedül”.) Esett. Barátságtalan idő volt. Lelkesedésünk picit romlott, de nem múlt el teljesen. Mégiscsak a híres Krakkóban voltunk. A pályaudvaron megnéztük a buszokat, vonatokat. Beadtuk a csomagmegőrzőbe a táskánkat és elindultunk várost nézni. A könyvecském alapján tematikusan körbejártunk a Planty szegélyezte központot. Megnéztünk sok ezer szép lengyel templomot. Kikerültük a kosztümös filmforgatást. Láttunk rendőröket. Felmásztunk a Wavelbe is. Ott is megnéztük amit lehetett. Diákjeggyel mehettünk a templomba is. Láttuk Szt. Hedvig szarkofágját és a többi magyar emléket is. Rendes, átlagos turistaként jártuk a környéket. Az eső elállt. Az ég elkezdett tisztulni.

Lelkesen néztük a sok-sok nevezetességet, de csak hegyi emberek vagyunk. Megéheztünk. Egy szimpatikus boltban vettünk valami péksüteményt, lengyel csokit, és megvettük a legolcsóbb tejet. Kiültünk a főtérre egy kellemes padra és megebédeltünk. Ezt azért írom ilyen részletesen mert az a tej lényeges hatást gyakorolt ránk. Borzasztó volt. Ahogy jobban megnéztük kiderült, hogy gyanúsan bölény tej volt. Nem szoktam ételt, italt kidobni, de ezt nem tudtuk meginni. Most se gondolok szívesen az ízére.

Ez volt Krakkó. A nevezetességekre nem fecsérelek időt. Azt mindenki megnézheti, aki elmegy oda. Általánosan még annyit, hogy ezek a lengyelek most ősszel mindent elkezdtek felújítani. Rengeteg minden fel volt állványozva. Költenek ilyenekre. Rendesek.

Ebéd után elindultunk a kiszemelt busz felé. Már csak a szokás és Imre kedvéért is felszálltunk egy villamosra. Nem nyert. Nem vitt jó irányba. Akkor az ellenkező irányba menőre szálltunk. Óvatosabbak voltunk, nem hiába. Az is rossz irányba vitt volna. De legalább villamosoztunk is Krakkóban. Gyalog mentünk hát a busz- és vonatpályaudvarra. Elsőre kiszemelt buszunk elment. A másodikat kényelmesen elértük. Egyenesen Varsóból jött és Zakopanéig ment. Odáig mentünk mi is. Csomagjainkat betettük a busz aljába, de itt a sofőr ragasztott rá egy cetlit sorszámmal. Úgy működött a rendszer mint a ruhatárba. Ez már tetszett. Ilyet sem láttam másutt. (A cetli még ott lóg a táskám pántján.) Felszálltunk a félig üres, nagyon rendes „nyugati” buszra.

Elhagytuk Krakkót. Még a buszról láttuk az egyre híresebb Isteni Irgalmasság Templomát. DE a busz csak rohant tovább. (Igaz, hogy a busz megállt a közelébe. Tehát, ha mindezt tudjuk, akkor belefért volna az is. De hát, ha a nagymamámnak kereke lenne…) Buszunk robogott a messzi Zakopane, és a Lengyel-Tátra felé. Néztük a tája. A dombokat és lassan a hegyeket is. A lengyel stílust, a templomokat. Szép volt. Már az idő is. Aludtunk is.

Zakopane. Talán két óra múlva értünk oda. Kis - jobb napokat is látott - porfészeknek tűnt. Ősz volt. Készültek a téli szezonra, de most egyszerre hárman estek nekünk, hogy akarunk-e hotelt vagy szobát. Mi semmit nem akartunk. Kinéztünk egy buszt a szomszédos határátkelőhelyhez, és elmentünk sétálni. Nem sokat láthattunk egy óra alatt, de a hegyeket igen. És a cukrászdát is megnézhettük. Hmm. Nem volt rossz. (És drága sem.) Amikor visszamentünk a buszunkhoz, kiderült, hogy rosszat néztünk. Nincs busz. (Utólag feltűnt, hogy ez is jól volt így: ha nem nézzük el a buszt, akkor fölszállunk egy buszra ami visszavitt volna egy nagyobb városba, ahonnan - logikusan - mennie kellett busznak a határhoz. De így jobban jártunk.) Kicsit tébláboltunk. Aztán - jobb híján - elindultunk megnézni, hogy azok a magán jellegû kisbuszok nem visznek-e el valami jó helyre. Amint megyünk épp indul egy. „No, most ment el…” Nem ment el. És pont Lysa Polana felé indult. Pár zlotyiért elvitt oda minket. Az 20km-es út nagyobb részén csak mi ültünk a nagy kisbuszban. Hallgattuk az el-elakadó zenét és néztük a lengyel-Tátra meredek lejtőit.

A kisbusz kirakott minket valahol. Nehezen esett le, hogy ez a szlovák-lengyel határ. Hatalmas hegyek mindenütt. Picike házikó a határátkelőhely. Könnyedén átengedtek minket - útlevelet használtunk - igaz, megkérdezték merre jártunk. A túloldalon - ismét Szlovákia területén - szintén csak egy-két házat láttunk. Nem egy nagy hely. Rendőrök azért itt is voltak. Minden teherautót megállítottak. (Nem volt sok belőlük. Személyautóból annyi sem volt.) Már láttuk a buszmegállót. Hátha. Benn állt egy busz. Tíz perc múlva indult. Célállomás Poprád. Ez az. Még biztos van elég koronánk. Imre nagyon felvillanyozódott: nagyon imádja a Tátrát, és most a legmagasabb hegyek tövében ment a buszunk. A morcos buszvezető kegyeskedett felvenni minket némi korona ellenében. Utas nem volt egy sem - rajtunk kívül. Nem siette el a dolgot. A megváltozott vidéken még egy darabig láttuk a hegyeket azután a köd és a sötétség elnyomott mindent. Ugyan már tisztában voltunk azzal, hogy nem érünk haza aznap éjfél előtt, de hátha.. Poprád nagy hely, hatalmas vasútállomással. Ebben bíztunk. Közben lassan döcögött a buszunk. Tátra-Lomnic mellett „elsuhanva” mindketten felidéztük hozzáfûződő emlékeinket. Csöndes, nyugodt órák voltak ezek.

Megérkeztünk Poprádra. Már-már nem gondoltunk rá. A kihalt buszpályaudvar mellett az állomás sem tűnt túl élettel telinek. Nézegettük a különféle vonatokat, de nem sok izgalmasat találtunk. Aztán mégis: volt egy vonat Kassába, alig egy órával később. Vettünk jegyet ékes angol nyelven, amihez maradék zlotyinkat koronára kellett váltanunk. Nagyon kedves társaság volt. A jeggyel a zsebünkben elmentünk várost nézni. Annyira nem lelkesedtem. Volt egy kivilágított sétáló utca és - Imre szerint - ez volt minden látnivaló. Annyi azért határozott örömet jelentett, hogy a templomban épp véget ért egy mise, így be tudtunk nézni. Nagyon szépen kifestett templom volt. Nem rég restaurálták. Ez jól esett. Visszacsalinkáztunk az állomásra. Persze kiderült, hogy az a vonat nincs idő, de egy óra múlva jön egy másik, ami tényleg elvisz Kassába. No megkaptuk. Kassába sem érünk fél tizenegy előtt. Ez picit lelombozott. Ráadásul fáradtak voltunk, és este is volt. Sötét éjszaka.

Végre felszálltunk a vonatunkra. Irány Kassa. Nagyon modern vonat volt. Külön konnektor volt a laptopoknak. Társaságunkban utazott egy repülőgép modell is. Arra még emlékszem, hogy Poprád fényei eltűnnek előlünk, de többre nem. Aludtam. Jól esett.

Valamikor begurultunk Kassára. Kinéztünk álmos fejünkből és nehezen ment a gondolkodás. Most mi legyen? Merre tovább? 21 km a határ. Most mi van? Én a fáradtságomból adódóan kezdtem ingerlékeny lenni. Szegény Imre. Azért tettünk értelmes lépést is. Végignéztük a vonatokat. Sehol semmi izgalmas. Csak számunkra érdektelen helyekre vitt vonat. Megnehezített keresgélésünket az, hogy szegény Szlovákia térképünket valahol elhagytuk. Isten nyugosztalja! A vonatok után a buszok következtek. Körbesétáltuk a kihalt irgalmatlanul nagy pályaudvart mire megtaláltuk a bejáratot. Itt sem sikerült semmi biztatót találni. Megszólítottunk egy Taxist. 20 dollár mondta ő. No, azt neki. Annyink nekünk nincsen. Szép hely Kassa - gondoltuk. Gyalog nekiindultunk a nagyvilágnak. Begyalogoltunk a főtérre. Megnéztük a dómot. Persze csak kívülről, és ki sem volt világítva. (Mindketten láttuk pár éve.) Azért arra büszkék vagyunk, hogy a legtöbb várost éjszaka (is) megnéztük. Az átlag turista csak nappal nézelődik. (Lehet, hogy nekik van igazuk?) Tovább gyalogoltunk a sugárúton délfelé. Gondoltuk csak lesz valami. Épp el kezdtünk vizsgálódni, hogy jön-e villamos, amikor egy muki megszólított. Angolul. Segíthet-e. Elég gyorsan a taxi felé terelt minket. Persze csak az árat kérdezzük meg stb. stb.. Rászántuk magunkat OK. Más esélyünk nem volt. Gondolom a kerítő százalékot kapott. Õ is jött velünk a kocsiban. Nem szeretem más országok taxiját. Mindig gyanúsnak vélem őket. Főként éjjel. Utaltak arra így, hogy ha kell átvisznek a határon, de spórolósok voltunk. 10 perc múlva leraktak minket a nagyon ismerős szlovák-magyar határon. Kifizettük őket és ők elmentek. Sehol senki és semmi. Az úton se jött senki. Néma csönd és hulla szag.

Valahol mégis nagyon megnyugtató volt, hogy a szomszéd már Magyarország. Itt is, ott is élnek jó és rossz emberek, de akkor is. Ott minden sokkal barátságosabb. Átléptük a határt. Megkérdezték merre jártunk. Elmondtuk. Néztek egy nagyot és hazaengedtek minket minden további probléma nélkül. Újra otthon. Most már bármit kibírunk. Itt már nem történhet semmi nagyon szörnyű.