„Felkeltett a reggel, te még aludtál”… No igen. Sokat nem aludtunk mert reggel lett. (Milyen meglepő mi?) A reggeli elmélkedésükre nem mentük be a kápolnájukba, mert lengyelül még nem tudunk. A reggeli szentmise csak a mi kedvünkért latinul folyt. Így egész jól értettük. Utána remek reggeli. Most ott volt az egész ház. Reggeli után teaklub.

Megkezdődött a mutogatás. Először a szemináriumot mutogatták végig. (A rektornál kaptunk némi zlotyit, amiből fedezhettük az utat Krakkóig, majd Zakopanéig.) Amikor végeztünk a házzal kimentünk a városba. Bolero (főduktor) és Kristofer (cantus magister) kísértek végig. Pontosabban ők vezettek el minket mindenhová. Most ugyan nem voltak kivilágítva az épületek, de be tudtunk menni mindbe. A helyi kispapok szövegére miszerint magyar kispapvendégek vagyunk, minden ajtó kitárult. Most nem részletezem, hogy milyen szépségeket láttunk. Lényeg az, hogy mindent! Többet mint az útikönyvekben van.

Az volt még nagyon érdekes, hogy mennyi „sisters” volt mindenütt. Az Esztergom méretű városkában alig 5 féle nővér van. Mindenütt fiatal és idősebb nővérekbe botlottunk. Az összes nővér - talán egy kivételével - vidám volt, mosolygott. Ezt már itthon is megfigyeltem: ezek a nővérek - normál esetben - igen vidám népségek.

Ebédre még a szemináriumban maradtunk. Ebéd után két kísérőnk felrakott minket az előző nap már megismert buszra. Megkérték a vezetőt, hogy majd mutassa meg nekünk merre találjuk a távolsági buszpályaudvart. (Igaz előző napról már azt is ismertük.) Könnyes búcsút vettünk, elraktuk a kispaptársainknak küldött képeslapokat és elhagytuk Sandomierzt. Amikor a busz átrobogott a Visztula fölött, még egyszer visszanéztünk. Minden megérte. Jöhet - szinte - akármi, megérte.

Tarnobzegben átszálltunk a távolsági buszra. Ez már tudott mindent amit kell. Tarnow felé ment a busz, nem a legrövidebb úton. Így alig négy órát utazgattunk. Tarnowban megálltunk pár percre pihenni. Nem tudtuk mennyi időre, azt lengyelül mondta a vezető. Majd tovább mentünk a sötét lengyel vidéken. Itt-ott kivilágított városon robogtunk át, de sötét is volt, fáradtak is voltunk, így Debno mellett is észrevétlenül suhantunk el.

Krakkó (Krakow) - másik nagy célunk volt. (Sőt, amikor Rzesowban olyan sokat vártunk, akkor kölcsönösen megállapítottuk, hogy ha egyedül lettünk volna, akkor kihagytuk volna Sandomierzt. Ekkor már nem bántuk, hogy nem voltunk egyedül.) Ez már igazi nagyváros volt. Villamosok, buszok, körforgalmak, autópályák, lakótelepek, sportcsarnokok, Metro, Tesco, minden mi szem-, szájnak ingere. Néztük a kivilágított várost. Csak azt nem tudtuk, hogy hol kell leszállnunk. Egy pillanatra feltűnt a Wawel kivilágított fala is. Ekkor nagyon leszálltunk volna, de még buszoztunk egy darabig. A vasútállomáson szabadultunk. Még az „átkosból” ránk maradt útikönyvben azonosítottuk helyünket, és el kezdtünk a püspöki palota felé menni. Ott csak tudja valaki, hogy merre van a szeminárium. (Ja, a sandomierziak ajánlották, hogy a krakkói szemináriumban szálljunk meg.) Így Krakkót is megnéztük sötétben, kivilágítva. (A főtemplom sötét volt mint a szurok. :-)) A palotát megleltük. Arra is rájöttünk, hogy az a főiskola. A portást megkérdeztük, hogy merre van a szeminárium. (Még Sandomierzből kaptunk egy lezárt borítékot, arra volt az írva, hogy legyen szíves megmutatni merre van a szeminárium.) A portás nagyon lelkes volt, és mindent megtett, hogy pontosan megértsük mit mutat, de ez nagyon bonyolulttá tette a helyzetet. Kb. megértettük. Megyünk előre a „Planty”-n, és aztán balra valahol. Megköszöntük szépen és ottfelejtettük a levelet. Amikor mentem vissza érte, a portás bácsi már jött szembe velünk. Izgulva mentünk a Plantyn. Persze elmentünk elsőre a szeminárium előtt, de egy papforma embertől tanácsot kértünk és ő visszairányított minket.

Beléptünk a szemináriumba. Kívülről igen csinos épület volt ez is. A portás kispapnak elmondtuk angolul, hogy mi járatban vagyunk és átnyújtottuk a borítékot amiben egy levél volt a Sandomierziektől. Felbolydult a boly. Kispapok jöttek, mentek, rohangáltak. Persze még nem engedtek be. Telefonálgattak valahova nagyon, de nem érték utol az illetőt. 5 perc izgulás után megjelent a prefektus. Egy jó magas tagbaszakadt ember, nem túl vidám képpel. Ekkor azért beengedtek minket és elkezdődött a tárgyalás. Õ csak németül tudott, mi meg pont azt nem. Egy kispap tolmács segített. A nagy izgalomban gyakran félrebeszéltem, de valahogy megértették a lényeget. Nem lett vidámabb a prefektusuk. Valami papírt kért amivel igazolni tudjuk magunkat. A magyar diákon rajta van, hogy Esztergomi Hittudományi Főiskola, de azt ők nem érthették. Addig-addig hivatkoztunk Sandomierzre, míg valószínû oda telefonált a prefektus. Ez a telefon megnyugtathatta, de vidámabb nem lett. (Persze érthető: két vadidegen be akar menni az ő szemináriumába. Mennyivel egyszerűbb lett volna az élete, ha kivág minket.)

Bebocsátást kaptunk. A mosolygós kedves tolmácsunk felkísért a betegszobára. Itt is csak ott volt hely. Nekünk ez is bőven tökéletes volt. Itt is kaptunk azért vacsorát. A nővér mielőtt elment volna még gyorsan keresett nekünk harapnivalót: többféle húst, sajtot, zöldséget, süteményt, és sok-sok teát. (Érdekes, hogy mindkét szemináriumban csak forró vizet adtak és külön filtert és cukrot.) Itt idegenek voltunk, de akinek bemutatott minket a tolmács az azért nagyon kedves lett.

A betegszobán magunk voltunk. Ez egy 250 fős szeminárium. Itt volt egy külön rendelő is. (Legalábbis annak tűnt.) Meleg víz sajnálatunkra itt sem volt, de ne legyünk telhetetlenek. Az est folyamán benézett hozzánk az infirmárius és egy másik kispap. Az ürügy az volt, hogy elmondják rossz itt a zuhany. Ezzel az ürüggyel beszélgettünk egy kicsit. Szóba került, hogy nem sokára lesz nekünk is reverendánk. Mondták, majd imádkoznak értünk. :-) De egyéb „világibb” témák is előkerültek. Hogy jutottunk ide, milyen messze van Magyarország. Számukra az ilyen út teljesen elképzelhetetlen: évközben nincsen ilyen hogy ősz szünet. Csak nyáron van valamicske szünetük, de akkor sem utazhatnak csak úgy át ide hozzánk. Így mi a megtestesült csábító liberalizmus voltunk. Este még benéztünk a „kápolnájukba” egy befejező imaórára. Ez a szemináriumi kápolna egy tisztes gótikus templom volt. Igaz, be kellett ide férnie 250 kispapnak.

Rengeteg hálaadással megint lefeküdtünk aludni.