Dobogókő – Bodajk – Andocs – Szigetvár – Máriagyűd ~ Dobogókő

„Isten kegyelméből keresztény vagyok, tetteim szerint nagy bűnös, hivatásom szerint hontalan vándor, a legalacsonyabb sorból, s helységről-helységre zarándokolok. Tulajdonom a következő: hátamon egy zsák száraz kenyérrel, a mellemen a Szentírás: ennyi mindenem.” (A Zarándok)

Három hét, négy-ötszáz kilométer, kettesben, gyalog. Élelem, pénz, mobil, megtervezett szállás nélkül. Egy váltás ruhával és egy hálózsákkal. Az útirányt és az útvonalat megterveztük, de mást nem.

Ha kérdezték, kik vagyunk, csak annyit feleltünk: zarándokok.

*

Nem a mi ötletünk volt. Ilyenre magunktól soha nem vetemedtünk volna. Ki az, aki magától kidob mindent, legalábbis három hétre?

Küldtek minket. Jezsuita szerzetes papok szeretnénk lenni és ez a képzés része. Elküldtek minket egy szál semmivel, hogy egy pillanatra belekóstoljunk abba, hogy milyen kiszolgáltatottan élni. Hogy megtörjünk, és megtanuljunk kérni. Hogy egy picit átérezzük a szegények, a hontalanok, a kitaszítottak lelkét. Hogy többé ne csak elhiggyük, hanem saját bőrünkön tapasztaljuk meg, hogy Isten van, Isten szeret, Isten megsegít.

Belekóstoltunk, megtörtünk, átéreztük, megtapasztaltuk.

*

Ez a történet nem távoli korok messzi vidékein zajlott.

Nem régi századokban, amikor még voltak vándorok és csavargók és az ispotályokba befogadtak minden koldust és beteget. Nem a sötét középkorban, amikor minden nap félelemben és veszélyben éltek az emberek, és így át tudták érezni a kiszolgáltatott kóborló fájdalmát.

Nem is távoli vidékeken, ahol évszázadok óta háborítatlanul élnek a furcsa törzsek, akik naivan hisznek a jóságban és a bizalomban. Nem is a csodás Amerikában, ahol minden és mindenki sokkal szebb és jobb.

Ez a zarándoklat itt történt, Magyarországon, a mi időnkben, 2010 nyarán.