Balatonkenese – Balatonakarattya – Balatonvilágos – Sóstó – Balatonszabadi = 30,7 km

Három kilométer nem sok. Se autóval, se biciklivel. Talán még gyalog sem. Viszont három kilométer egy kapu miatt, az sok.

Végig az árnyas parton mentünk. Gyönyörű, kihalt utcák, luxusnyaralókkal. Egy ponton az út egyenesen ment tovább. De ott volt az a kapu. Hatalmas, bezárt vaskapu.

Lerogytam a táskámra, és csak néztem, néztem azt a kaput és a térképet. Hátha találok rajta valamit. Hátha van egy másik út a közelben. Hátha nincs is ez itt.

Tehetetlenül csapkodtuk a tobzódó szúnyogokat. Őrjöngve fordultunk vissza. A löszfal tetején, a tűző napon, őrült tempóban meneteltünk tovább.

(A térképen később megláttam a kis szürke vonalat: kerítés.)

*

Cseréltünk. Most ő aludt kevéske csomagunk mellett, és én mentem fürdeni a Balatonba. Szép lassan belesétáltam a végtelenben. Ahogy édesapámtól tanultam. Nem ugrándozva, nem rohanva. Kiélveztem a lehetőséget. Lassan, egyenletesen, mindig csak befelé.

Mire kezdett mélyülni, már senki sem volt körülöttem. Elmaradtak a fürdőzök, elmaradtak a csónakázók. Elrúgtam magamat a tó fenekétől, és szabad lettem. Lebegtem a határtalan vízben. Egyedül maradtam. Alámerültem. Teljesen egyedül. Hat nap után az első igazi magányos perc.

*

A templom kapujában jót pihentünk, de fel kellett kelnünk, hogy szállás után nézzünk.

Az első háznál nem tudtak segíteni. A másodiknál nem voltak otthon. A harmadiknál átirányítottak minket a panzióba. A negyediknél senki nem nyitott ajtót. Az ötödiknél kinevettek minket. A hatodiknál sajnálkozva tovább küldtek.

A hetedik házhoz csöngettünk volna, mikor egy hippi átszólt az út túloldaláról, hogy ő ugyan református, de a katolikus pap kedves ember, próbálkozzunk nála.

Próbálkoztunk. Szabad ágya neki sem volt, de kaptunk matracokat a hittanterembe és két doboz hideg sört.