Kaposmérő – Szenna – Patca – Szilvásszentmárton – Zselickisfalud = 18,0 km

Húsz család nyaralt közösen alig öt kilométerre tőlünk. Megdobbant a szívünk: egy hely, ahol nem kell kérnünk, mert minden van: ágy, asztal, TV. Egy hely, ahol nem kell kérnünk, mert az ismerősök mindent rögtön adnak: reggelit, ebédet, vacsorát. Egy hely, ahol nem kell kérnünk, mert a barátok segíteni akarnak: gyógyszerekkel, masszírozással, lábápolással. Egy hely, ahol ott vannak a szüleim.

Miattuk kerültük Kaposvárt nyugatról. Miattuk érintettük Patcát. Miattuk siettünk a tópartra. De áthidalhatatlanná vált az az öt kilométer, mert nem tudtuk melyik irányban keressük őket.

*

Nem kellett kétszer mondanunk; mindjárt megértette, mire van szükségünk. Fordult egyet és megjelent az ajtóban két fehér zacskóval. „Más egyebem nekem sincs. Ezt is úgy kaptam tegnap.” Ezzel átnyújtotta a furcsa zsákocskákat.

Megköszöntük illendően, és tovább álltunk. A falu szélén ültünk neki jól kivizsgálni, és megkóstolni. Gyümölcslé helyett vízzel fogyasztottuk. Ettük reggel, délben, este. Tízóraira és uzsonnára. Amíg el nem fogyott.

Közben hálát adtunk az EU-nak a támogatásért. Mindkét zacskó hirdette ugyanis, hogy „EU élelmiszersegély – Kukoricapehely 500g” Ez ám az úri étek.

*

Ételünk, italunk volt elég. A domboldalban még jól be is cseresznyéztünk. A szerény völgy, a két pici faluval és az azokat elválasztó tóval, olyan szép volt, hogy inkább nem kopogtattunk szállásért.

A temetőben telepedtünk le. Ettünk, ittunk. Sétáltunk a sírok között. Elnéztünk a dombokon túlra. Kerestem a lelkem békéjét.

A csempe, amin aludtunk, hideg volt. A szúnyogok kiéhezve vetették magukat ránk, élőkre. Az éjszaka kitört tomboló vihart alig tudta lefogni a ravatalozó széles verandája. Most sem aludtunk.