Görcsöny – Ócsárd – Garé – Túrony – Máriagyűd = 20,8 km

Az utolsó nap. Az utolsó kilométerek. Zarándoklatunkból még négy-öt nap hátra volt, de Máriagyűdig már nem. Mögöttünk négyszáz kilométer. Hőségben és esőben. Pénz és biztonság nélkül. Meleg ebédek és üres kenyerek után.

Sok jó emberrel találkoztunk, és rengeteg még jobbal. Aludtunk családnál, plébánián, parókián, temetőben. Éreztünk fájdalmat és éreztünk örömet.

Már láttuk a Tenkest, már csak húsz kilométer. Csak húsz kilométer.

Mint tüskék szúródtak az arcunkba az esőcseppek az erős szélben.

*

Hagytuk, hogy leessen rólunk a táska és becsoszogtunk a templomba. Sokáig törölgettem a szemüvegemet, majd szembe néztem Isten házában Szűz Máriával.

Elővettük a listát. Mint Bodajkon és Andocson. A gyűrött, halványsárga karton lapot, ahova feljegyeztünk mindenkit, aki megajándékozott minket az úton. Jó emberek. Nem jobbak másoknál, van gondjuk, bajuk, bűnük, mint mindenki másnak. De jók ők, mint mindenki más.

Kilencven ember. Kilencven történet. Kilencven emlék. Kilencven hálaadás. Kilencven fohász.

És még nőtt.

*

Csönd lett, ahogy elzártam a csapot. Kihámoztam magamat elmállott fekete nadrágomból és előhúztam a tartalékot, a tisztát. A tükörben már nem láthattam magam, vastagon bepárásodott. Erősen megtámasztottam magamat a kád peremén és őrülten fájó csípőmre vigyázva belemerültem a forró vízbe. Egészen mélyen.

Nem bánkódtam, nem izgultam, nem gondolkodtam. Két hét után most csak a testemre figyeltem, ahogy a napok alatt lassan egészen áthűlt csontjaim megérezték a forróságot, mint ahogy a fagyit rántják, ami kívül forró, belül jeges.